Egy cseppet sem csodálkoztam azon, hogy a németek álltak el elsőnek a hozzájuk érkezett szíriai menekültek visszatoloncolásától, holott máig érvényben van a „dublini konvenció”, amely előírja, hogy a menedéket keresőknek abban az uniós országban kell befogadásért folyamodniuk, amelynek a területét elsőként érték el. Élhettek volna ezzel a jogukkal. Korábban bennünket is megfenyegettek azzal, hogy visszakapunk tőlük vagy 15 ezer menekültet. De a történelmi emlékezet erősebbnek bizonyult, mint a jogkövető önzés. Tudniillik, ha valakik, hát a németek tudják, mi az a menekülés. A II. világháború vége felé az egykori Reich keleti feléről 14 millióan hömpölyögtek át az ország biztonságot ígérő maradékába. Pár százezer közép-keleti és afrikai migráns mi ehhez képest?!
Igaz, a kivételezettség most csak a teljességgel élhetetlen, polgárháborús viszonyok elől menekülő szíriaiakra vonatkozik (albánokra, koszovóiakra, montenegróiakra, macedónokra biztosan nem), és egyáltalán nem világos, hogy a szintén rettenetes körülmények elől menekülő afgán, iraki, pakisztáni, líbiai, eritreai, szomáliai etc. tömegekre milyen sors vár, de nyugtázandó, hogy a németek eddig is pozitív értelemben lógtak ki a sorból, amennyiben a szíriai menekültek 40 százalékát ők maguk fogadták be.
Júniust írtunk, amikor a németeknek elegük lett a sok százezer menekült méltánytalan „elosztásából”. Tőlük jött a kvóta ötlete, saját rendszerük európai leképezése. Ami úgy értendő, hogy amiképp a menekülteket a német tartományok lélekszámuknak és gazdasági súlyuknak megfelelően osztják el egymás között, olyképpen az Európai Unió 28 tagországának is így kellene tennie. Az ötletet azonban, mondván, hogy megint a németek diktálnak, az uniós csúcs lesöpörte az asztalról. Csakhogy a migránsok csak jönnek, jönnek. Németország, amely kész akár 800 ezret is befogadni közülük (a nyolcmillió, nem német gyökerű ott élő bevándorolt mellé), francia szövetségesével együtt ezért e hét elején meghúzta a „vörös vonalat”. E szerint: kettős szolidaritás igényeltetik. Egyfelől az uniós tagság alapkövetelményének megfelelően azokkal a peremen lévő tagországokkal, amelyek a migránsok közvetlen célpontjai; másfelől az emberiesség nevében a szenvedő emberekkel, akik hazájukban se békét, se nyugalmat, se létbiztonságot, se munkát nem kapnak.
