Esetünkben egylehetőséges dilemmával állunk szemben, miszerint Kövér fikarcnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy a „normális emberek lázadása" inkább szépirodalmi munkásságának része. Ha a normális emberek lázadása nem valamiféle dadaista-szürrealista frázis volna tudniillik, hanem mondjuk úgynevezett reális veszély, akkor egy nemzetközi háttérchemtrailekről és illuminátus-ufóműsorokról ismert csatornán nyilatkozó közjogi méltóság mégiscsak közvetlen veszélynek tenné ki magát konkrét realizálódása esetén, horribile dictu és nota bene (2 in 1) a „normális emberek lázadása" elsöpörhetné őtet, amit jóérzésű ember nyilván nem kívánhat.
A szürreáldadaizmus jelleget erősítette egyébiránt a házelnök további megjegyzése, miszerint az általa erősen hanyatlónak, sőt tán végóráit élőnek ítélt európai civilizációban már nem szoktatják munkára a gyerekeket, hanem csak az úgynevezett szolgáltatószektorban kapirgáltatják őket, vagy éppen zsíros segélyeken tartják. Itt a közgazdasági gondolkodásnak azt a sajátos, már a tizenkilencedik század elején is viccesen idejétmúltnak számító kificamodását parodizálta az ironikus házelnök, amely szerint a pincérkedés vagy a fodrászkodás például (nem beszélve a programozásról, ne adj' isten a bankfiókvezetésről) nem is rendes munka, mivel nem termel, hanem a rendes munka az, ami a gyárakban folyik, és amelynek végén előáll valami nagy és nehéz, lehetőleg olajos dolog, mondjuk traktor vagy négyes kazánlemez.
Ha itt nem a viccparodiális képletes forró vasat ütné a haza bölcse, akkor alighanem személyes jó példával elöl járva a hűvösen fénylő, bogárhátú dinamók világából, a munkapad mellől olajos atlétában illetett volna a parlamenti plüsskárpitra emelkednie, leszármazottilagos családjában pedig fokozottan érvényesíteni ezt a kissé retrográd irányt.
De, mondom, csak a megszokott tréfálkozás ez, ami Junckernek a pofozkodás, neki felszabadult, kedélyes élcelődés. És nagyot ütött botjával a szamár fejére.
