Manapság a külvilág, konkrétabban Európa, még konkrétabban az Európai Unió az életünk része. Nagy kérdés azonban, hogy mi, magyarok mit tudunk kezdeni ezzel a helyzettel. Jelent-e nekünk bármi többet a mostani külvilág, mint a mindenkori „nemzeti percepcióban” sokszor ellenségesnek tekintett külvilágok?
Akarjuk-e érteni vagy egyáltalán tudomásul venni a nemzetközi-nemzeti kapcsolatot? Azt gondolom, ezek húsba vágó kérdések. Fennkölten úgy is mondhatnánk: ezen múlik az egész majdani felemelkedésünk. Meggyőződésem, hogy a „következő Magyarország” (ha lesz olyan) már nem tekinthet el attól, hogy nemzetközit és nemzetit szerves egységben lássa.
István-Koppány dichotómia
Mindez nem azt jelenti, hogy a nemzetközi dimenzió ab ovo ájulat tárgya kell hogy legyen. A magyar történelemben visszatérő az igény a Nyugathoz való felzárkózásra, de amilyen ősi ez az igény, olyan régi a vele ellentétes hevület is. Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy a „nyugatosság” és a „Nyugat-ellenesség” gondolkodási és magatartási mintái miért olyan erősek ma is, akkor azt mondjuk, hogy voltaképp azért, mert eddig semmi értelmeset nem tudtunk kitalálni ennek az egymást kizáró két viselkedésmódnak a mérséklésére. Mindezt nagyon jól szimbolizálja az István–Koppány-dilemma; s még szép, hogy a „haladók” István, a „maradiak” Koppány oldalán állnak.
Számomra egy XXI. századi liberális álláspont ott kezdődik, hogy elismerjük a nemzetközi és a nemzeti egymásra hatását.
De használható-e ez a kettősség? S nem éppen arról van-e szó, hogy lassan el kellene kezdenünk relativizálni ezt a szembenállást? Merthogy a nemzetközi-nemzeti nexus épp azt jelentené, hogy az ember egyszerre lehet érzékeny a külső és a belső szempontokra. Tágabban szólva: láthatjuk úgy például a saját történelmünket, hogy az egy szélesebb európai történet része. De ahhoz, hogy így lássuk, nem kell kisatírozni belőle a nemzeti jellemvonásokat.
"Egyiptomi fogság"
Ahhoz persze, hogy ez a jó értelemben vett relativizálódás bekövetkezzék, mindenekelőtt azonosítani kell a két álláspont kialakulásának forrásvidékét. Nem visszamenvén István korába, véleményem szerint a dichotómia forrásvidéke jól meghatározható.
Nagyjából a magyar reformkor az a korszak, amelyben a két s mindmáig élesen szemben álló tábor megszerveződik. Széchenyi persze az 1840-es években már mint régi táborokról ír ezekről, de hát korábbra talán ne nyúljunk vissza. Az ő fogalmaival vannak azok, akik az osztrák–magyar együttélésre jogi alapon tekintenek (s így Magyarországot „társországnak” tartják), s vannak azok, akik ezt az együttélést tényleges mivoltában nézik (s így Magyarországot „provinciának” minősítik).
Gondoljunk bele: Széchenyi már ekkor és a mi szavainkkal a nemzetközi-nemzeti kétértelműség mentén beszél a magyarság „végzetes kettészakadásáról, hiszen az egyik tábort csak a jog szerinti állapot érdekli, a másikat pedig a tényleges. S a kettő között nincs átjárás.
A dolog igazi pikantériája, hogy abban az időben a konzervatívok a „nemzetköziek”, és a liberálisok a „nemzetiek”. De ugyan ki volt az, aki a szükséges módon ismerte volna a nexust? S ki volt az, aki medret tudott volna vájni egy olyan közéletben, ahol a kettő nem áll szöges ellentétben egymással?
Mindezen indulási terhek után (amelyről a tankönyvek hagyományosan nem tájékoztatnak), ne csodálkozzunk, hogy Szekfű Gyula a híres Három nemzedék című könyvében (1920) már egyenesen azt írja, hogy 1875 után a magyar politika fő tendenciája a közjogi szakadás „egyiptomi fogsága”.
A mai európai válságnak épp az az oka, hogy a nemzetállamok szerepének átalakulásával, csökkenésével a két komponens, a liberalizmus és a demokrácia egyensúlya is felborult.
Mondhatjuk, hogy ez az ideológiailag motivált történész túlzása, ám ha álláspontját meghosszabbítjuk, s eljutunk a máig, akkor – megváltozott körülmények között – magunknak is lehet ilyen érzetünk. S ha a magyar politika meghatározó tónusa az, hogy a külső környezettel való viszonyunk visszatérően ambivalens, mi több, a pártok vagy nemzetiek, vagy nemzetköziek, ne csodálkozzunk, ha az ország kulturális, gazdasági és társadalmi rendszerei hagyományszerűen erre a megosztottságra szerveződnek rá.
Az olvasó persze mondhatná, hogy jó, ez így volt 1990-ig, de akkor valami más jött, vagy azt hittük, hogy más jön. Mert akkor – úgymond – a dichotómia eldőlt: a nemzeti bezárkózást a nemzetközi nyitás váltotta fel. Ám aki ezt gondolja, az, azt hiszem, téved.
Egy ország jelenének megítélésében nem számol a múlttal, a hagyományok erejével. A hagyomány persze „ideológiasemleges” fogalom: hagyományról nem csak konzervatív alapról lehet beszélni. Voltaképp minden országnak van politikai hagyománykészlete, amely nagyjából eldönti, hogy mi történik a jelenkorban. Ha az a hagyomány, hogy a nemzetközi dimenzió a nemzetivel egyenértékű, nem lehet gond a jelenben sem. Ám ha egy ország örökös küzdelemben áll a külső erőkkel, ne csodálkozzunk, ha átmeneti „hagyománytörés” (1990–2000) után ehhez a masszív, a történelemben reguláló és szocializáló szerepet betöltő tradícióhoz tér vissza.
XIX. századi rugó
S ha innét nézzük, az Európával, az európai bankokkal, bürokráciával és szupervállalatokkal, lobbikkal folytatott mai kormányzati szabadságharc már nem is olyan logikátlan. Mintázata pontosan követi a mindenkori „nemzeti” kormányzatok logikáját. Az Európa-szkepticizmus állandó magyar történelmi jelenség, mint ahogy a bankok uralmának megtörésének vágya vagy az idegen hódítókkal szembeni fellépés is. Még azt sem mondhatjuk, hogy eleve „koppányizmusról”, Nyugatellenességről lenne szó.
Túlságosan könnyű lenne az ilyen magyarázat. Inkább mondjuk tehát azt, hogy itt egy másfajta Nyugat-felfogás tükröződik. Ha végignézünk a XIX. és a XX. század magyar politikai gondolkodásán, azt találjuk, hogy tele vagyunk ilyen „alternatív” felfogásokkal.
Ezekről azonban mit sem tudunk, mert a magyar politikai közélet másik nagy hibája, hogy mindig vannak kanonizált felfogások, és a „másként gondolkodók” hangja elenyészik. Azaz: a már említett „vagy nyugatosak vagyunk, vagy nemzetiek” küzdelmek mellett alig vannak olyan példáink és vitáink, amelyekből azt tanulhatnánk meg, hogy mennyivel tartalmasabb, ha nem kizárni akarjuk a másik felfogás híveit, hanem ha az ő értékeiket is integráljuk a magunkéiba.
Megvallom, számomra egy XXI. századi liberális álláspont ott kezdődik, hogy elismerjük a nemzetközi és a nemzeti egymásra hatását. Ha ide eljutottunk, akkor a nyugati politikatörténetet sem úgy kell interpretálnunk, mint amelyikben (merthogy ma már nagyrészt túl vannak rajta) sosem számítottak a nemzeti szempontok és érdekek.
Ennél hatalmasabb félreértés nem is lehetséges. Másutt már megírtam, hogy maga a liberális demokrácia is nemzetállami alapokon jöhetett csak létre, s a mai európai válságnak is épp az az oka, hogy a nemzetállamok szerepének átalakulásával, csökkenésével a két komponens, a liberalizmus és a demokrácia egyensúlya is felborult.
Értelmetlennek tartom tehát, hogy mai vitáinkat XIX. századi rugóra akarjuk lefuttatni. „Nemzetköziek” és „nemzetiek” ilyen formában sosem fogják meggyőzni egymást, merthogy nem is lehet.
A gordiuszi csomót viszont mihamarabb át kell vágni. A politikai közéletben ez roppant nehéz lesz, de a közírásban és legfőképpen a teljes oktatási rendszerben mielőbb meg kell kísérelni, annak érdekében, hogy a felnövekvő nemzedékek számára a két véglet helyett a címben említett nexus bemutatása kerüljön a centrumba.
Ha egy ilyen szemléleti fordulat nem következik be, mindegy, hogy a Fidesz „nemzetijei” vagy a bal-liberálisok „nemzetközijei” kormányoznak, a magyar politika ugyanúgy „egyiptomi fogságban” lesz, mint korábban. Ez persze lehetséges (mi több, a legvalószínűbb) opció, ugyanakkor, ha ez így lesz, az európai felzárkózás emberi, társadalmi, szemléleti feltételei nem teremtődnek meg.
Márpedig anélkül, hogy egy ország társadalma tudná és értené, hogy milyen világban él, bajosan lehet csatlakozni azokhoz a fejlett országokhoz, amelyekben erre szocializálják a népességet – évszázadok óta.
