És ez a tévhit, mindennapjaink élő cáfolata ellenére a mai napig makacsul tartja magát. Az úgynevezett baloldal amatőr és hivatásos elemzői és valóságmagyarázói jellemzően azt látszanak gondolni, hogy mindaz, amit Orbánék műveltek egy jól szervezett politikai vállalkozás ördögi ügyességének köszönhető, sikerült megtéveszteniük az egyébként jó szándékú, a demokrácia iránt elkötelezett vagy legalábbis nem közönyös tömegeket, s hogy (hamarosan?) jön a kijózanodás és vele a boldog végkifejlet.
Az úgynevezett jobboldal szerint persze a sátán vörös (esetleg sárga), azaz minden bajok forrása a kommunista múlt és a túlélők meg a nemzetközi (értsd zsidó) tőke ármánykodása. Vannak persze olyanok is, akik az előbbiektől annyiban különböznek, hogy az orbáni csalássorozatot az egész politikai osztályra érvényesnek tartják, vagyis a fideszesedés bűnében mindenki egyaránt bűnrészes (kivéve persze őket).
De van-e ennek a valóságmagyarázatnak reális alapja? Igaz-e, hogy a magyar társadalomról fent említett vélekedés legalábbis az emberek többségére jellemző volna, vagy legalábbis az így gondolkodók aránya elérte a „kritikus tömeget”, amely beindíthat(ott volna) egy „demokratikus láncreakciót”?
Valószínűleg nem járok messze az igazságtól, ha feltételezem, hogy az emberek gondolkodásmódját a generációk által felhalmozott történelmi tapasztalat határozza meg alapvetően. Ez általában is igaz, de még inkább az, ha szokásokról, értékekről, (köz)morálról, uralomról, az egyén és a közösség viszonyáról van szó.
Mi határozta meg a magyarság generációinak társadalmi tapasztalatát a mából még belátható időben? Konkrétabban, volt-e alapja annak a feltételezésnek, hogy a demokratikus értékek iránti fogékonyság elegendő mértékben volt jelen az úgynevezett rendszerváltáskor, ahhoz, hogy elérje a kritikus tömeget? A válaszom egyértelműen: nem! Honnan is lett volna?
Magyarországon az elmúlt százötven évben három hosszan tartó uralmi szisztéma határozta meg a közállapotokat, a közgondolkodást: a Ferenc József-i, a Horthy és a kádári. Mindegyik erőszak, egyik sem a népakarat terméke volt, és bár változó intenzitással, de mindegyik autoriter módon működött, végül mindhárom tartósnak bizonyult, így képes volt magát mentális-politikai értelemben „konszolidálni”.
További közös jellemzőjük volt a korrupció, a jogállamiság hiánya, a kiváltságosok megdönthetetlennek látszó uralma és az alul lévők kiszolgáltatottsága. (A politika úri huncutság, nem való a közembernek.) Ezekről a rendszerekről van kollektív emlékezet, és bár mint mindig, az utána következő az előző egyfajta tagadásával igyekezett legitimálni magát, az uralkodás módja csaknem azonos volt. A köztük történt rövid „demokratikus” átmenetekről többnyire a stabilitás, a kiszámíthatóság hiánya, a jellemzően erőszakba torkolló küzdelmek és a zavaros viszonyok élménye őrződött meg. A magyar társadalom nyugati típusú demokratikus tapasztalata, kollektív élménye vagy teljesen hiányzik, vagy inkább taszító, mint vonzó.
Így érkeztünk el a rendszerváltáshoz és az állítólag oly annyira áhított csatlakozáshoz a nyugati demokráciákhoz. A hivatalos történetírásnak széles tömegekkel sikerült elhitetnie, hogy az alapvetően szabadelvű, progresszióra hajlamos magyar társadalom (a szocialista tábor legvidámabb barakkja) készen áll (a szomszédokhoz képest mindenképpen) a nyugati értékrend befogadására, amit a baloldali értelmiség készséggel hitt el, de ami az átlagpolgár fejében a nyugati életszínvonal relatív gyors eléréseként fordítódott le.
Hogy mi az igazság, az viszonylag hamar kiderült. A magyar társadalom mindeddig képtelennek bizonyult olyan (nem csak politikai) vezető réteg kitermelésére, amely meg tudott volna felelni a kihívásoknak. Ebben az értelemben a rendszerváltás valóban kudarc, de megítélésem szerint ebben a kudarcban az objektív tényezők legalább akkora szerepet játszottak, mint a szubjektívek.
A társadalmi progresszióban, a modernizálásban, a nyugatosodásban hívő baloldal tévesen mérte fel a magyar átlagpolgár kollektív emlékezetét, mentalitását és persze egy nagy átalakításhoz hiányoztak a képességek és az ismeretek. Hamar elfogyott a hit a gyors modernizálódás megvalósíthatóságában. A jobboldal pedig – mindenekelőtt Orbán Viktor, egy rövid „liberális tévelygést” követően – nem a nyugatosodásban, hanem a magyar társadalom fent vázolt történelmi tapasztalataiból adódó lehetőségek gátlástalan kihasználásban volt érdekelt. Lehet ezt cinikus politikai számításként értékelni, és különösen a hatalomhoz vezető úton alkalmazott gusztustalan módszereket el is kell ítélni, de erősen jóindulatú feltételezéssel az is hihetővé tehető (a jobboldali holdudvar el is hiszi, vagy ezzel áltatja magát), hogy Orbánék a magyarországi progresszió, a nyugatosodás esélyeivel kapcsolatban lényegesen borúlátóbbak voltak, és helyette az unortodox magyar utat választották (amit persze szerintük idővel az egész világ követni fog).
Orbán hamar megtalálta a megfelelő eszközt is: nem az országot, hanem az örökölt sérelmi politikát, a „magyar igazságot” és az ez által könnyen felizzítható nacionalista érzelmeket „modernizálta”. Ezzel (a harmadik köztársaság után) megkezdődött a negyedik autokrácia, amely remélhetőleg nem fog konszolidálódni, de azért ne áltassuk magunkat. Attól tartok, a konszolidáció legfőbb akadálya nem belpolitikai.
Az ilyen írásokhoz kommentelők részéről mindig megfogalmazódik az igény, többnyire kevésbé pallérozott formában, hogy jó, jó okostojás, de akkor most mitévők legyünk, most mi a tuti? Erre hasonló stílusban csak azt válaszolhatom, hogy keresd meg haver, ha kell másokkal együtt, ne mindig „felülről” várd a kész receptet. Ha ezt megérted, máris tettél egy lépést a jó irányban.
A szerző a Párbeszéd Magyarországért fővárosi képviselője
