Romániával kapcsolatban ez a helyzet már régóta fönnáll. Ezt fogom most közelebbről megvizsgálni, különös tekintettel az önrendelkezésre, vagy másképpen szólva, a székely autonómiára vonatkoztatva. Számtalan oka van annak, hogy a magyar–román párbeszéd hosszú ideje szünetel. Nyilvánvaló, hogy a kommunistázó Orbán Viktor nem akar szóba állni a posztkommunistának tartott Victor Pontával, de ez a tény még csak a fölszínt karcolja.
Főbb oka lehet a párbeszéd és a közös kormányülések fölfüggesztésének például az, hogy a magyar diplomácia zsigerileg retteg a román diplomácia agyafúrtságától. A magyar diplomáciai emlékezetben kitüntetett szerepe van például Mária királyné 1919-es, mitikussá duzzasztott szereplésének, mikor is állítólag Mária királyné román kéjhölgyeket vitt magával, hogy az első világháborút lezáró párizsi béketárgyalók szívét megejtse.
Igaz ugyan, hogy a világhíresen gyönyörű Mária királyné magával vitte fél gardróbját és igényét egész Erdélyre, de részint 1919-re már minden eldőlt, részint hiába sertepertélt például Wilson elnök körül a királyné, soha nem jutott be hozzá. A magyar diplomácia emlékezetében közelebbi kudarcok is élénken élnek: Kádár János 1958-as romániai körútja, Grósz Károly aradi találkozója Nicolae Ceausescuval 1988 augusztusában, majd Horn Gyula látogatása Bukarestben 1989 júliusában.
Minden esetben az a – nem teljesen alaptalan – érzet keletkezhetett, hogy a románok, legfőképpen pedig a „Kárpátok géniusza” borzalmasan kihasználta a maga javára a helyzetet, és átverte a magyarokat. A kudarc azonban soha nem diplomáciai volt: a kudarc okai minden egyes esetben (fűzzük hozzá igen hangsúlyosan: ahogy manapság is!) a hazai politikából fakadtak.
Kádár János eleve beszorított helyzetben volt. Segítséget kért, és bőkezű támogatást kapott Ceausescu elődjétől, Gheorghe-Gheorghiu Dejtől a magyar forradalom leveréséhez. Tudjuk például, hogy a szétvert ÁVH-t román segítséggel (és Romániában alkalmazott magyar származású ügynökökkel) állították helyre a forradalom után. Kádár romániai turnéja voltaképpen kötelező hálakörút volt, amit persze a román sztálinizmus könyörtelenül ki is használt a saját céljaira, azaz elnyomó hatalmának fokozására.
Kádár kénytelen volt Marosvásárhelyen ezt mondani: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén. (...) A magyar nyelvhasználat természetessé vált.” S noha abszurdnak, gyáva árulásnak hangzott ez a kijelentés, mégis volt némi valóságfedezete, hiszen létezett a Sztálin nyomására kialakított Magyar Autonóm Tartomány (a jelenlegi székely autonómiatörekvések RMDSZ-dokumentumaiban is szereplő Maros, Hargita és Kovászna megyékkel), mely 1960-ban szűnt meg.
Grósz Károly 1988-ban azért szenvedett vereséget, mert végül úgy döntött, hogy az elvtársi szolidaritást helyezi előtérbe, és nem feszegeti a kényes kérdéseket. „Ki gondolt volna arra, hogy Grósz így hagyja magát átverni. Sőt feladja a labdát. A hangulatunk olyan volt, mint egy vesztett csata után. Senki nem gondolta, hogy valamilyen nagy győzelemmel térünk haza, de ilyen csúnya, kiábrándító kudarcra egyikünk sem gondolt.” (Szűts Pál nyugalmazott bukaresti nagykövet visszaemlékezése N. Ceausescu és Grósz Károly aradi találkozójáról.)
Horn Gyula pedig azért pattant vissza, amiért Mihail Gorbacsov is Ceausescuról utolsó moszkvai találkozójukon, mikor a román diktátorral annyira összeveszett, hogy ki sem kísérte a reptérre. Ceausescu, aki ekkor már eszelősen hitt abban, hogy ő a kommunizmus utolsó mentsvára, Gorbacsov szemére vetette, hogy a peresztrojka és a glasznoszty, bármilyen „lazítás” minden bizonnyal romba fogja dönteni a kommunista világrendet, és a szakadékba taszítja a Szovjetuniót. (Milyen igaza lett!) Magyarországot nyíltan katonai intervencióval fenyegette (már Grósznak is megjegyezte, hogy Románia képes atombomba gyártására). Horn Gyula tehát valóban nem ért, mert nem érhetett el semmit (ahogy Gorbacsov sem; mindazonáltal mindmáig homály fedi az oroszok szerepét Ceausescu kivégzésében és a román forradalomban), de – szemben Grósszal – Horn legalább nyíltan vállalta mind Nagy Imréék június 16-i újratemetését, mind pedig általában a magyar átalakulási folyamatot (l. Horn Gyula nyilatkozatát a találkozó után).
A sorozatos kudarcok emlékezete, ami vaskos romanofóbiává állt össze az elmúlt száz-egynéhány évben, végső soron arra indítja a magyar politikai elitet, hogy megkerülje a diplomáciát. Egy harmadik, meglehet legfontosabb oka a diplomáciai távolságtartásnak voltaképpen pofonegyszerű: legmagasabb szinten és lényegét tekintve nincs mit mondani egymásnak. Mert tényleg mit is mondhatna Orbán Viktor Victor Pontának például a székely autonómia ügyének előmozdítása végett?
Talán azt, hogy végső soron a román demokrácia minősége fogja eldönteni az autonómia sorsát és az tárja föl annak lehetőségeit? Netán azt, hogy „kedves druszám, hagyd már azt a fránya állami központosítást, mert a civil társadalom, a polgári önszerveződés fontosabb, mint a bürokratikus koordináció (tudod, nálunk Kornai János közgazdász írt erről, szívesen lefordítjuk nektek románra, hogy ne csak az Országgyűlés ún. Trianon-határozatát kapjátok meg a nyelveteken); az önkormányzat, bármennyire esetlegesen és hibát hibára halmozva működne, még mindig jobban fölszabadítja a polgárok alkotó energiáit, mint a bürokrácia tehetetlensége mögé rejtett politikai kormányzás?”
Vagy vonja össze szemöldökét, hogy az mégsem járja, hogy a román kúria alkotmányellenesnek minősíti már magát az autonómiára vonatkozó vitát is, mert az ellenkezik az alkotmányba foglalt definícióval, miszerint „Románia egységes nemzetállam”. Elképzeljük, hogy Viktor kérdőre vonja Victort: „Hát nálatok nem szent és sérthetetlen jog a véleménynyilvánítás szabadsága?!”
Nem ajánlhatjuk hitelesen Romániának a székely önrendelkezés komolyan vételét akkor, amikor mi éppen az önkormányzás gyakorlatától távolodunk minél messzebb, korlátozzuk azokat az önkormányzatokat, melyeket még nem is sikerült rendesen kiépítenünk, hiszen az önkormányzatokban a polgárok nem az Alexis de Tocqueville által is leírt republikánus közszabadság, hanem az államszocializmus világában megszokott közadakozás intézményesülését látták. Csak egy icike-picike lépés, hogy az államszocialista víziót végül az államkapitalista váltsa föl.
Ha pedig nincs mit mondani egymásnak, marad a piszkálgatás diplomáciája, csupa móka és kacagás. Emlékszünk rá – Kövér László tesz egy magánlátogatást Marosvásárhelyen, és kijelenti, hogy „A székelyeket Isten is autonómiára teremtette!”, mire a román miniszterelnök meg azt üzeni: „Firtassa csak Kövér úr Isten szándékait a saját hazájában, s nekünk hagyjon békét!” Magyar oldalról tehát széles értelemben az önrendelkezés, szűkebb értelemben a székely autonómia támogatást nem, csupán zászlókat és Nyirő-hamvakat kaphat.
Nem ajánlhatunk másnak valamit, amit mi magunk sem szeretnénk, miközben azt is tudjuk, hogy a másik is arra vágyik, amire mi. Mondhatnánk a mindenkori román miniszterelnöknek, államelnöknek, közvéleménynek, hogy a közigazgatási decentralizációtól, az önkormányzatiság érvényesülésétől, a civil társadalom állapotától függ – s mi több, még a román patriotizmus szempontjából is kulcsfontosságú – a demokrácia minősége. Ám ez a kifejezés, ha mi használjuk, üresen kong.
Aprólékos összehasonlítás kimutathatná, hogy a különféle autonómiáknak (beleértve a székelyt is) jelenleg Romániában több lehetőségük van. A „demokrácia minősége” kifejezés megértését igencsak elősegítené Alexis de Tocqueville beható ismerete. Tocqueville olyan fogalom használatával magyarázza ezt a kifejezést, amelyik – horribile dictu – sem politikai támogatást, sem társadalmi elfogadást nem élvez jelenleg Magyarországon, ahol éppen egy illiberális demokrácia csinosítgatásán fáradozunk. Ez a kulcsfogalom a szabadság, aktora pedig az autonóm individuum.
„Nem ismételhetjük eléggé: semmi sem csodálatosabb a szabadság művészeténél, ám nincs keményebb dolog a szabadság iskolájánál. A zsarnoksággal nem ez a helyzet. A despotizmus gyakran az összes elszenvedett bajok helyrehozójának színében tűnik fel, ő az igazi jog támasza, az elnyomottak istápolója és a rend megalapozója. A népek álomba szenderülnek az általa teremtett pillanatnyi prosperitás közepette; s amikor felébrednek, rádöbbennek nyomorúságukra. A szabadság, ellenkezőleg, rendszerint viharban születik, kínkeservesen kap lábra a társadalmi széthúzás idején, s csak amikor idős már, ismerhetjük fel jótéteményeit.” (Alexis de Tocqueville, Az amerikai demokrácia, Európa, Budapest, 1993, 345. old.)
Tehát a jelenlegi magyar kormány, illiberális alapról, sem az önrendelkezést nem tudja értelmezni, sem a székely autonómiatörekvéseket nem tudja hatékonyan segíteni; legföljebb olykor Tőkés Lászlóval, Székely Nemzeti Tanáccsal, kreált pártokkal és áltudományos intézetekkel, Románia föderalizációjának rémképével (figyelem, a föderáció nem „önrendelkezés”, hanem történeti-territoriális államszervezési elv) piszkálgatja nemzetileg a románokat. Képzeljük el, hogy mennyivel hitelesebben szólíthatná föl a román miniszterelnököt David Cameron, aki elfogadta a skóciai népszavazást, hogy vegye komolyan az autonómiát, az önrendelkezést.
Mert egy autonómiatörekvés sikere (ezen belül az életvezetési elveit önállóan meghatározni képes egyéné, a kisközösségében aktív polgároké, így a határon túli magyaroké egyaránt) marad az, ami: a demokrácia minőségének tesztje, mind Magyarországon, mind pedig egyebütt. Végignéztem az RMDSZ autonómiatervezetéről Bukarestben, a Nemzeti Politikai és Közigazgatási Tanulmányok Intézetében lezajlott vita fölvételét. Neves újságírók, professzorok fölvetették Kelemen Hunornak, hogy vajon az illiberális, demokráciaszűkítő, az Európai Uniótól folyamatosan távolodó magyarországi politika mennyire segíti vagy éppen mennyire akadályozza a székely autonómiatörekvéseket.
Kelemen Hunor a magyar kormány álláspontját nem minősítette, viszont világossá tette, hogy ő személyesen csak a liberális demokrácia iránti és az európai együttműködést elmélyítő elkötelezettség birtokában látja képviselhetőnek az autonómiatörekvéseket. (Kelemen Hunor azt is elárulta, hogy legutóbbi találkozójukon Orbán Viktor egy szóval sem említette a székely autonómiát vagy az RMDSZ autonómiatervezetét.) Ez a vita is megmutatta, hogy a székely autonómia ott veszítheti el a barátait, ahol a legfőbb szövetségeseit kereshetné.
„It’s a Long Way to Tipperary”, hosszú az út, míg hazaérünk – énekelték ír katonák 1914-ben Franciaországban.
A szerző eszmetörténész, politikatörténész
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
