Napok óta azon töprengek, mi ez a különös vonzódás a nagy fekete kisbuszokhoz. Miért kell két, nem különösebben sportos alkatú embernek egy olyan gépjárművel rodeózni (záróvonalon áthágni, s nem bekötve lenni), amelyik se nem trendi, se nem nagyon drága, és még a tetőt se lehet leereszteni, hogy száguldás közben a hajukba belekapjon a szél.
Ilyen típusú járgánnyal kertépítő kisvállalkozások járnak, egy hasonlót van szerencsém közelről is jól ismerni. Az egyik belső fala tele van Dexion Salgó polcokkal, ahová pont beférnek úgy a műanyag ládák, hogy szállítás közben ne verődjön szét a nyuszifül (Stachys byzantina) a göröngyös hazai utakon. Külön helyük van a gumipókoknak és a racsnis köteleknek, amikkel rögzíteni lehet a fűnyírót, a gyepszellőztetőt meg a mázsás földdöngölő hengereket, hogy azok se menjenek egymásba két kátyú között.
Persze a nagy fekete autóban nem fűnyíró van, meg kerti kapa, hanem ülések – így aztán joggal feltételezhetjük, hogy másféle munka folyhat odabent, az elsötétített ablakok mögött. Mert az élet folyamatos pörgés, és a nagyon gazdag embereknek az idejük is nagyon drága. Pedig ha megállnának néhány perce mondjuk Eger és Bélapátfalva között, akkor rácsodálkozhatnának a hajdani szénbányák romjaiban is gyönyörű, faszerkezetes átrakodó állomására, megpillanthatnának néhány kecsesen lehajló lapulevelet, elidőzhetne a tekintetük egy épp előlük iszkoló foltos szalamandrán. Csupa-csupa elvesztegetett idő.
