Árpád ötvenhat éves csúcsvezető, akit a háta mögött mosolygó gyilkosnak hívnak a cégnél, mert közvetlen alkalmazottjait kifejezetten kedvesen szokta kirúgni. A dolgot elintézi pár semleges, hűvös szóval, aztán következik egy baráti vállon veregetés, majd az elmaradhatatlan mosollyal előadott búcsú: nem törlöm ki a számodat, még találkozunk. Mondhatni, úriember.
Egyetemista korában megfogadta, hogy ha egyszer sok pénze lesz, vásárol egy fekete Mercedest, fűthető bőrüléssel. Az álma huszonhárom évvel ezelőtt teljesült. Ma is luxusautóval jár, és ha a Mercedes begördül a vállalati parkolóba, a reggeli portás és a biztonsági őr összenéz: na, ma vajon köszön a főnök? De sosem köszön, csak biccent és mosolyog.
Árpád egy éve azt vette észre, hogy „valami nem stimmel”. Ez a szavajárása. Ha ezt odabent a cégnél meghallják, fogadást kötnek, hogy aznap ki lesz kirúgva. Egy éve azonban odahaza mondta ki e baljós szavakat. A feleségének, a tévé előtt ülve. A mellkasát masszírozta, s azt dünnyögte, hogy „valami nem stimmel”. Másnap sem érezte jól magát. Aznap a cégtől hamarabb távozott, nem tizenöt órát töltött bent, csak tizenegyet. Az esti portás és a biztonsági őr összenézett, amikor elhajtott: nocsak, mi történt? Beteg? A felesége ragaszkodott a kivizsgáláshoz, miután Árpád állapota nem javult. Akkor egy barátja a pécsi klinikát ajánlotta, egy másik a debrecenit, Árpád végül titokban elutazott Pécsre, ahol nem ismerik. A vizsgálatok után az orvos azt magyarázta, hogy olyan lett a szíve, mint egy petyhüdt kézilabda. Az izom extrém nagyra tágult, nincs benne már elegendő erő. Mi a teendő, ezt kérdezte Árpád, mire az orvos azt válaszolta, hogy szívtranszplantáció. Ne röhögtessen, ez csúszott ki Árpád száján. Hiszen a saját magáról alkotott képbe ez nem fért bele: makkegészséges ember, a férfikor teljében, erről a hülyeségről, hogy szívátültetés, szó sem lehet. De lehet, mondta az orvos, feltéve, ha meg akarja érni a hatvanat.
