Itt van mindjárt Mórahalom. Az internetes hírportálokon már több mint egy hónapja jelennek meg beszámolók a Homokhátságon élő mintegy öt-hatezer, jellemzően román vendégmunkás sorsáról, ám a kutya se figyel rá érdemben. Mórahalom polgármestere most már szinte dicsekedve számol be eredményeiről, testületi ülés hangfelvétele őrzi, hogy „ha megjelennek ezek a munkavállalók közterületen, akkor mi begyűjtjük őket, és elszállítjuk haza, tehát nem igazán szeretjük őket… Lehet itt persze személyes szabadság korlátozásáról szót ejteni, de ezzel a fajta liberális megközelítéssel nem foglalkozunk… Akadályozzuk a letelepülést, ne jöjjön az asszony, ne jöjjön a gyerek… nagyon-nagyon nem szeretjük azt, ha gyerekek vannak velük, őket igyekszünk azonnal gyámhatósággal hazatoloncoltatni.”
Mielőtt fölhergelnénk magunkat, ne felejtsük el, hogy a román munkavállaló legtöbbször cigány is, márpedig a magyar állam a gyulai bírónő képében épp a napokban adott papírt róla, hogy a cigányok „egy bizonyos munkakerülő életforma, a magántulajdont, együttélési normákat nem tisztelő erkölcsi felfogás követői”.
Ebből következően, mert minden mindennel összefügg, Mórahalmon már régóta külön rendvédelmi csoportok óvják tőlük a települést, amit Pintér belügyminiszter is megdicsért, egyedül orvoshoz járhatnak, hogy ne legyenek tébécések.
Pontosan úgy, mint a brazil szappanoperában. Igaz is: hogyan lehet az, hogy ötezer román rabszolga között még nem bukkant fel egyetlen Isaura sem? Jó, ez nem Leoncio ültetvénye, ahol a rabszolgák tizenhat óra embertelen munka és korbácsolás után is friss, ropogós ingben térnek haza a szállásukra, és virágos jókedvvel adóznak az együtt éneklés örömeinek; ez a mi ültetvényünk. Ahol a nyomor csúnya és büdös, és butít, és bűn fogan benne, és rúttá teszi a leggyönyörűbb arcot is. De az akkor se lehet, hogy mindezek ellenére ne teremjen legalább egyetlen Isaura, aki a szépségével és okosságával reményt ad a többieknek, legalább annyit, hogy ki lehet törni, nem lesz ez mindig így.
És ez önbizalmat ad a falubelieknek is, akik szintén egyik napról a másikra élnek, többnyire szintén megalázkodva. Már persze, ha jól gondoljuk.
Az egyik mórahalmi ellenzéki politikus szerint ugyanis annyira olcsó már a vendégmunkás, hogy „itt mindenkinek van már egy románja”. Márpedig, ha az embernek saját románja van, az nagyon jó dolog: fene nagy jókedve kerekedik tőle, immáron úr maga is, saját románon próbálgathatja magát, leverheti rajta a világ összes gazságát és igazságtalanságát, elzavarhatja és nagylelkűen visszahívhatja; mindjárt más úgy meghajolni a vasárnapi mise előtt az elöljáró uraságok előtt, hogy előttünk is meghajolnak otthon.
A mórahalmi polgármesterről egyéb iránt úgy hírlik, hogy igen jó ember. Mikor délutánonként a retrocsatornán Leoncio változatlanul nem enged a 15 ezer reisből, előbb ökölbe szorul a keze a tehetetlenségtől, végül szégyen, nem szégyen, bizony megríkatja őt a gyönyörű rabszolgalány sorsa.
A szerző, az Élet és Irodalom munkatársa
