E hallgatólagos társadalmi elfogadáshoz jelentősen hozzájárult a véleményformáló értelmiség, a politikai kaszt és a közjogász-közvélemény helyeslő támogatása, mely időnként az alkotmány érdemtelen felmagasztalására is képes volt, sőt sok esetben az alkotmányos büszkeség állapotába is el tudta magát ragadtatni, s ezzel – mindenekelőtt saját alapjogi megelégedettsége okán – megtévesztette társadalmunkat a köztársaság hibás közjogi szerkezetét, függetlennek mondott intézményeit és kormányzati rendszerét tekintve.
E rendszerhibák végül olyan sima folytonossággal mentek át a 2012. január 1-jén hatályba lépett alaptörvénybe, hogy azt a közvélemény szinte észre sem vehette, miután a hatalom új birtokosai a folytonosság megszakítását, a diszkontinuitást hangoztatták. E tevékenységük azért lehetett sikeres, mert évek hatásos aknamunkájával már ellenzékből is elérték a köztársasági alkotmány társadalmi elfogadottságának jelentős erodálását. Így aztán az alkotmány végnapjaira – a korábbi évekkel ellentétben – már alig maradtak olyan hívei, akik megvédhették volna. Ennek következtében az alaptörvény megalkotása, elfogadása, ötszöri módosítása és ezzel párhuzamosan az alkotmányos jogállam leépítése tulajdonképpen ugyancsak simán, jelentősebb társadalmi tiltakozás nélkül mehetett végbe.
Az a tény azonban, hogy az alaptörvény megalkotását – a korábbi magyar alkotmányozásokhoz hasonlóan – nem kísérte (vagy legfeljebb csak néhány hétig kísérte) komoly társadalmi tiltakozás, nem lehet megnyugtató a hatalom birtokosai számára. Nyilvánvaló, hogy nemcsak az alaptörvény ellen, de az alaptörvény mellett sem sorakoztatható fel jelentős tömegmozgalom, az új hatalmat szimbolizáló dokumentumnak nincs mérhető társadalmi bázisa, miáltal a legitimitása távolról sem mondható stabilnak. Megalkotásának erőltetése, tempója és egyoldalúsága nem találkozott a társadalom elvárásaival. Aligha találhatnánk bárkit még a kormány leghívebb támogatói közül is, aki az alaptörvény legitimitásáról őszintén meg lenne győződve.
Valójában azonban nem is a legitimitása kérdéses (az nemigen van neki), hanem a legalitása. Ez a kérdés ugyanakkor első látásra éppenséggel nemigen lehet kérdés, hiszen az alaptörvényt az alkotmányozásra feljogosított testület (az Országgyűlés) az alkotmányozásra előírt többséggel (kétharmaddal) hozta meg. Ámde azt a tényt, hogy az Országgyűlés alkotmányozhat, nem az ég írta elő, nem is valamiféle természeti törvény vagy akár valaminő demokratikus döntés állapította meg, netán valamely európai tradícióból következett volna, hanem az előző alkotmány mondta ki. Az Országgyűlés azért alkotmányozhatott 2011-ben, mert az akkor hatályban volt köztársasági alkotmány az alkotmányalkotó – valójában az alkotmánymódosító – hatalmat az Országgyűlés kezébe tette le.
Mármost az Országgyűlés természetesen bármilyen alkotmányt létrehozhatott volna, hiszen az alkotmányozó hatalom korlátlan. (Ha nem volna korlátlan, nem volna alkotmányozó hatalom.) Csakhogy az Országgyűlés nem bármilyen alkotmányt hozott létre, hanem olyat, amely kifejezetten hivatkozik az előző alkotmányra, amely az Országgyűlést alkotmányozásra felhatalmazta.
Nyilvánvaló, hogy erre a hivatkozásra nem volt szükség, hiszen egy új alkotmány újdonsága éppen abban áll, hogy szakít az előző jogrendszerrel, tiszta lapot nyit, amelyre új fejezetet ír. Ezt természetesen nem alkotmányosan teszi, hiszen éppen az alkotmányossággal való szakításban van egy új alkotmány létrehozásának értelme. (A világon az új alkotmányok általában nem alkotmányosan jönnek létre, hiszen éppen azért újak, mert nem a korábbi alkotmány alapján születnek.) A magyar alaptörvény ugyanakkor (a záró rendelkezéseiben) az előző alkotmányra való konkrét hivatkozással, éppen az alkotmányozásra szóló felhatalmazásra való utalással indokolja a létét.
Igen ám, csakhogy az új alaptörvény (a preambulumában) az előző alkotmányt kifejezetten érvénytelennek nyilvánította. Nem hatálytalannak, ami természetes volna egy új alaptörvény esetében, hanem érvénytelennek, vagyis – amint a szöveg ki is mondja – nem ismeri el az érvényességét, beleértve azt a klauzulát is, amely alapján az új alaptörvény létrejött.
Emellett további zavaró tényezőként jelentkezik az a tény, hogy az új alkotmányozók (ugyancsak a preambulumban) deklaráció formájában külön is kivették a nemzeti önrendelkezés folytonosságából azt a korszakot, amelyben az egykori alkotmánynak az a szakasza született, amelyre az új alkotmányszöveg feljogosító passzusként hivatkozik.
Ez a körülmény az alaptörvényt súlyosan fogyatékossá teszi. Az már csak további szépséghiba, hogy az új alaptörvény által hivatkozott előző alkotmányból való passzus az Országgyűlést nem Magyarország alaptörvényének, hanem a Magyar Köztársaság alkotmányának megalkotására hatalmazta fel (vagyis valójában alkotmánymódosító hatalommal ruházta fel).
Ennek ellenére az alaptörvény érvényességének problémája a hazai alkotmányjogászok számára az elmúlt években nem számított fontos kérdésnek.Még ma is túlnyomórészt az tekinthető az általános felfogásnak, hogy az alaptörvény legitimitásával vannak problémák, de az érvényessége vitathatatlan.
Ez az álláspont azonban nehezen tartható. Mint láttuk, a magyar Országgyűlés – jóllehet bárhogyan dönthetett volna –, midőn az alaptörvényt megalkotta, nem azt választotta, hogy azt tesz, amit akar, hanem azt, hogy azt teszi meg, amire az előző alkotmányból felhatalmazást kapott, viszont az alapján, amire az előző alkotmányból felhatalmazást kapott, nem alkothatta volna meg azt, amit megalkotott.
Akármilyen bonyolultan hangzik, valójában ilyen egyszerű a helyzet. Az már más kérdés, hogy mi következik ebből a helyzetből. Az mindenesetre biztos, hogy az alaptörvény érvényességéről nem egy ilyen újságcikknek, hanem – egy jobb jövőben – az Alkotmánybíróságnak kellene nyilatkozna, de ez természetesen nem várható.
Maradunk tehát abban az állapotban, hogy az alaptörvény érvényesen való létrejötte kérdéses ugyan, de a jogrendszer kétségkívül létezik, és nekünk, mindnyájunknak valamiképpen mégiscsak élnünk kell benne.
Magyarországon nem ez az első eset, hogy gond van az alkotmánnyal, sőt e tekintetben nem sok minden változott az elmúlt csaknem száz évben. Egyelőre az írott alkotmányok Magyarországnak nem sok jót hoztak. Ennek egyik oka az, hogy mindig írott előzményükre hivatkoztak, abból vezették le saját létjogosultságukat.
A most hatályos alaptörvény az első, amely az egykori íratlan, történeti alkotmányra is hivatkozik, amennyiben kijelenti, hogy önmaga értelmezését a történeti alkotmány „vívmányainak” figyelembevételével képzeli el.
A történeti alkotmány vívmányainak mibenlétéről vita folyik. De egykori érvényességével kapcsolatban nincsenek kételyek. Márpedig az természetesen nem lehet vitás, hogy a történeti alkotmány alapján semmiképpen sem lett volna megalkotható az alaptörvény – és valamennyi írott elődje sem.
A szerző alkotmányjogász
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
