A másik vélemény szerint – tekinthetjük ezt baloldali-szocialistának – az uniónak és a hitelező gazdag országoknak nagyobb terheket kell vállalniuk az adósságválságból, mert egyfelől a hitelekből ők húztak hasznot – miközben amikor adták, akkor is tudták, hogy mennyire kockázatosak –, másfelől pedig, ha nem tesznek engedményeket, akkor Görögország saját erőből bizonyosan nem tudja megoldani a felgyülemlett súlyos problémákat; a további megszorítások pedig még súlyosabb válságokhoz vezetnek, és az adósságok visszafizetésének a valószínűsége még kisebb lesz.
Nem vitatom egyik álláspont létjogosultságát és bizonyos mértékű igazságtartalmát sem, de úgy vélem, hogy az egész vita rossz mederben folyik. Nem az a kérdés ugyanis, hogy további megszorítások legyenek vagy könnyítés, hanem hogy miként lehet a szóban forgó gazdaság működési módját megváltoztatni. Görögország ugyanis Magyarországhoz hasonlóan elmaradott ország, mégpedig olyan, amelyik többször hajtott végre modernizációt, többnyire sikertelenül, esetenként némi részleges sikerrel.
Ez a történelmi tapasztalata rányomta a bélyegét a társadalmára és a gazdaságára is. Az ilyen felemás módon modernizálódott országok gazdasága jellemzően nem produktív. A gazdaság normális, hosszú távú működése során nem képes annyi többletet előállítani, amennyi a fogyasztás érzékelhető növekedéséhez és a beruházások dinamikus bővüléséhez kellene. Ezért a kormányok két rossz közül választhatnak: engedik a fogyasztás és felhalmozás ütemes bővülését, aminek következménye a krónikus külső fizetési mérleghiány és az eladósodás lesz, vagy szigorúan ügyelnek a külső egyensúlyra és próbálják leépíteni a felhalmozódott adósságot, aminek következtében viszont a belföldi felhasználás és a termelés jelentősen visszaesik.
Egyik stratégiát sem lehet hosszú időn keresztül követni, mert a feszültségek így vagy úgy elviselhetetlenné válnak. Ezért ezekben az országokban felváltva alkalmazzák a restrikciós és az élénkítő gazdaságpolitikát, a „stop-go” („húzd meg, ereszd meg”) politikát. Magyarországon ezek a ciklusok már a hatvanas évektől kimutathatók. De miért is alacsony a produktivitás ezekben az országokban? Mindenekelőtt azért, mert a piaci rendszer nem működik autonóm módon, az erőforrások allokációja nem hatékony, aminek következtében torz gazdasági struktúra jön létre.
A gazdaságnak magas a fajlagos anyag-, energia- és importfelhasználása, viszont alacsony a hozzáadott érték- és exporttartalma. Ebből következik a rossz nemzetközi versenyképesség, a globális munkamegosztásba való nehézkes beilleszkedés. Az ilyen gazdaságban nem, vagy csak nagyon tökéletlenül működnek azok a piaci korrekciós mechanizmusok, amelyek javíthatnák a hatékonyságot.
Mindez végső soron társadalmi és politikai problémákra vezethető vissza. A látszatra demokratikus politikai berendezkedés valójában antidemokratikus, elitista hatalmat takar, amelynek alapvető érdeke, hogy a társadalom tagjai ne tehessenek szert számottevő politikai és gazdasági autonómiára. A politikai hatalom ezért állandóan beavatkozik a gazdaság működésébe, azt a saját igényei szerint alakítja, megpróbálja minél nagyobb részét közvetlen ellenőrzése alá vonni.
Ezért aztán a perspektivikus, racionális döntések nem lehetségesek, mert a gazdasági szereplőknek nem a technikai változásokhoz, a piaci igényekhez kell alkalmazkodniuk, hanem a szabályokat permanensen és szeszélyesen változtató hatalomhoz. Mindezt tetézi, hogy a hatalmi elitet erőteljesen átszövi a korrupció. Az elosztás nem érdemek és a hivatásrendi hierarchia szerint, hanem a hatalomhoz való közelség alapján történik. A kiterjedt korrupció csökkenti a hatékonyságot és a versenyképességet.
Az alárendelt – demokratikus jogaival nem, vagy alig élő – társadalom tagjai számára a kormányzat kárpótlásként és népszerűsége fenntartása érdekében különféle kompenzációkat ad: nyugdíjemelést, alacsonyan tartott árakat stb. Csupa olyan dolgot, amely nem racionális, hosszú távon fenntarthatatlan és rontja a költségvetés pozícióját. Az ilyen hatalom torz állampolgári magatartásokat alakít ki: teljesítmény-visszatartás, rossz munkamorál, csekély vállalkozó kedv, bizalmatlanság, kooperációképtelenség, alacsony megtakarítási hajlandóság stb. Ezek mind olyan tényezők, amelyek ismét csak rontják a gazdaság produktivitását.
A fő dilemma tehát nem az, hogy a visszafogás, vagy a lazítás politikáját válasszuk, hanem az, hogy miként lehet megváltoztatni ezekben az országokban a nem produktív gazdasági működést. Mert nem a fogyasztás és a felhasználás szintje magas általában, hanem a termelés volumene, és azon belül is a hozzáadott érték a kevés. És mivel ennek társadalmi és politikai okai vannak, elsősorban ezeket kellene elhárítani. Az egyezségnek tehát az új görög vezetés és az EU között ebben a tárgykörben kellene megszületnie.
Annak arányában kaphatna további engedményeket az ország, ahogy demokratizálja a politikai életet, felszámolja a korrupciót és teret enged a piaci és társadalmi autonómiának. A sikertelen beilleszkedés és felzárkózás szinte törvényszerűen termeli ki azokat a nézeteket, amelyek a bajok forrását nem belül, hanem a külső környezetben keresik. Sokkal egyszerűbb a karvalytőkét, a multinacionális konszerneket, a tőkés világrendet, az európai bürokratákat, a liberálisokat, a zsidókat, a cigányokat, a bevándorlókat stb. hibáztatni, mint szembenézni a saját gyengeségeikkel.
Természetesen a külső gazdasági környezet sem problémátlan: a Görögországban befektetők és hitelezők nyilván nem voltak Grál-lovagok, éltek és visszaéltek az ország kiszolgáltatottságával. De ezt azért tudták megtenni, mert a gazdaság gyenge volt, és mert korrupt rezsimek vezették az országot. Az áldozati tudat logikus következménye a kilépés, kivonulás stratégiájának népszerűvé válása. Gyors és igen egyszerű megoldásnak tűnhet a monetáris unióból való kilépés, a saját fizetési eszköz újbóli bevezetése. Ez azonban egyáltalán nem megoldás egy gazdaságilag nyitott ország számára.
Ellenkezőleg: megnöveli a pénzügyi buborékok, az inflációleértékelési spirál kialakulásának a lehetőségét, és jelentősen polarizálja a társadalmat. Erre vonatkozóan elég egyértelmű példákat lehetett látni Dél-Amerikában. A nemzetközi munkamegosztásból való kihúzódás a technikai-technológiai transzfereket is ellehetetleníti, s ezzel még jobban gyengíti a versenyképességet. A sikeres modernizációt végrehajtott országok példája azt mutatja, hogy a gazdasági nyitottság elengedhetetlen: a siker záloga a nemzetközi versenyképesség javítása, a korszerű exportszektorok megteremtése a technológiai adaptációra alkalmas humántőke kialakítása révén.
Persze nagy kérdés, hogy lehet-e demokratizálni és modernizálni egy országot pusztán külső ráhatásokkal, ha sem a politikai elitje, sem az alávetett társadalom nem hajlamos erre. A siker esélye talán csekély, de mindenképpen érdemes megpróbálni, mert hátha épp a külső segítség hiányzik ahhoz, hogy a lélektani határon átjussanak azok, akik nem haszonélvezői az elmaradott viszonyoknak és végre kezükbe vegyék az ország sorsát és a sajátjukat.
Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
