Kibírják, ha látják, hogy féllábú ember, csecsemő és idős baktat az M1-esen, viszi a hátán a táskáját, menekül az élete elől az életéért. Kibírják, ha épp mellettük fakad sírva egy kisgyerek mintegy 20 kilométer gyaloglás után, hogy nem megy tovább, nem bírja, elfáradt, ám anyja nem enyhül, dorgálja, mennie kell, mert nincs másik esély.
Kibírják, ha honfitársuk csak azért lassít az autópálya másik oldalán, hogy kikiabáljon az életverte, most éppen újra szenvedőknek, hogy tudniillik „Fuck you!".
Kibírják, ha megállnak egy helyben, megvárják, amíg a tömeg elhalad mellettük, végignézik, ahogyan szírek, afgánok, irakiak, pakisztániak, s ki tudja milyen nemzetek képviselői állhatatosan menetelnek.
Kibírják, ha látják, ahogyan a magyar segítők, civilek, akik a pihenőhelyekhez vizet, banánt, szőlőt, pokrócot visznek, hogy így segítsenek a nyomorultakon, s „No, no!" felkiáltásokkal találkoznak a sor elején, mert az ott haladó erős, fiatal emberek nem veszik el a csomagot, inkább a hátuk mögé mutogatnak, s kiabálják: „Baby, Baby!", s ennek köszönhetően a lemaradozó családoknak, kicsiknek juthatnak a jobb falatok.
De azért nekik is van, amit már nem lehet kibírni. Ezúttal például azt, amit az a hatéves forma kisfiú csinált. A pihenőhelyeknél segítők között ott volt ez a kisfiú is, aki gyümölcsöt fogott a kezében: odalépett az előtte elhaladó szír vagy afgán, iraki vagy pakisztáni kisgyerekhez, s adott neki banánt vagy szőlőt vagy datolyát vagy.
Ezt, a két kölyök randevúját ebben az apokaliptikus pillanatban már nem lehetett kibírni.
Ahogyan azzal sem lehet mit kezdeni, hogy sok nagy gondolkodó szándékosan összekever két vitát. Egy makro- és egy mikrodisputát. Az előbbiben megtörténhet bármi. Mondhatja bárki, hogy utálja az idegeneket, ítélhet előre azzal, hogy ezek úgysem illeszkednek be, s amúgy is az integrációs projekteknek annyi haszna van, amennyi a sör turmixolásának, továbbá elviszik a pénzünket, munkánkat, és a Hortobágyot vagy a Balatont is csak véletlenül hagyták itt. De ennek semmi köze ahhoz, ami Budapest utcáin, illetve most már Magyarország útjain történik.
A mikrovitának viszont annál több. Az ugyanis csak az emberségről szól. Arról, hogy ezek az emberek már úgyis itt vannak, mindenük nélkül közöttünk, és nem lehet megtenni, hogy nem adunk enni és inni azoknak, akik éhesek és szomjasak. És ennek semmi köze a kamu kvótajavaslathoz, a „fúdemekkorátmondottbeaViktor" gondolathoz, az Európai Unió politikai viagra rendszeres fogyasztásával együtt is impotens intézményeihez. És ennek semmi köze Barack Obamához, Angela „egyszer majd megpróbálok mondani valamit, amivel egyetértek" Merkelhez, az ENSZ-hez. És ennek semmi köze. Mert ennek csak a méltósághoz van.
Ahhoz, amiből többet nagyobb sűrítményben nem nagyon láttam eddig életem során, mint pénteken a menekült méltóság menetén. Hiszen a Keleti pályaudvartól indulók sora a rendíthetetlen szabadságvágy és élniakarás interaktív szimbóluma volt. Mutatta, hogy vannak, akik nem félnek lenni.
Mint az a szír apuka, aki egyesztendős lányával játszott az út közben. Már a lábában volt vagy húsz kilométer, elcsigázottnak mutatkozott, de út közben azért pici lányát dobálta az égbe, a feje fölé az M1-es autópályán, a leállósávban, mintha egy dadaista installációban lennénk, hogy a gyermek jól érezze magát. Mármint ott, abban az országban, ahol csúcsra hiszterizálják a közönséget, az állam meg kivonul a szerencsétlenek ellátásából.
Igaz, a kislány nem tudott ebből az egészből semmit, ő csak nagyokat kacagott.
Meglehet, részvétlen nyomorunkon nevetett.
