Könnyeztem. E közlésből nyilván az következik, hogy giccspartiban toltam péntek éjszaka, és így lépek ki a buliból, ám ennél rosszabb a helyzet: tényleg ez történt. Pedig ez körülbelül annyira gyakori munka közben, amennyire a radikális vegetáriánus aranyérme a hotdogzabáló-világbajnokságon. A tüntetéseken, verekedéseken, kilakoltatásokon edzett újságírók megtanulnak elviselni. Kibírják, hogy autópályán menetelnek több mint ezer olyan ember mellett, aki gyalog akar eljutni egy másik országba, ahol reményt keres.
Kibírják, ha látják, hogy féllábú ember, csecsemő és idős baktat az M1-esen, viszi a hátán a táskáját, menekül az élete elől az életéért. Kibírják, ha épp mellettük fakad sírva egy kisgyerek mintegy 20 kilométer gyaloglás után, hogy nem megy tovább, nem bírja, elfáradt, ám anyja nem enyhül, dorgálja, mennie kell, mert nincs másik esély.
Kibírják, ha honfi társuk csak azért lassít az autópálya másik oldalán, hogy kikiabáljon az élet verte szenvedőknek: „Fuck you!” Kibírják, ha látják, ahogyan a magyar segítők, civilek, akik a pihenőhelyekhez vizet, banánt, szőlőt, pokrócot visznek, hogy aztán „no, no!” tiltakozással találkozzanak a sor elején, mert az ott haladó erős, fiatal emberek nem veszik el a csomagot, inkább a hátuk mögé mutogatnak azzal, hogy: „baby, baby!”, minek nyomán a lemaradozó családoknak, a kicsiknek juthatnak a jobb falatok.
