A rendszerváltások a világ különböző pontjain mind-mind eltérő történetek, ám megdöbbentően nagyszámúak a kontinenseken átívelő, az eltérő történelmeket és kultúrákat figyelmen kívül hagyó azonosságok is. Az egyik ilyen azonosság lényege, hogy a diktatúrák a zéróösszegű játszmákhoz szoktatják hozzá alattvalóikat, és kiűzik belőlük a win-win típusú játszmákra való készséget. Líbiában Kadhafi alatt minden olajbevétel Tripoliba ment, míg Bengázi el volt zárva az állami forrásoktól. A forradalom után Bengázi törekedhetne méltányos elosztásra is, de nem ezt teszi, hanem úgy érzi, eljött az ő ideje, hogy most ő tegye rá a kezét az ország olajvagyonára.
Egyiptomban Mubarak alatt a Muszlim Testvériséget érte a legdurvább elnyomás, majd amikor az arab tavasz nyomán választást nyertek, a „rajtunk a sor” mámorában ők éltek és éltek vissza hatalmi helyzetükkel (amíg a katonaság meg nem elégelte).
Tajvanon Csang Kaj-sek kemény diktatúrában nyomta el az őslakosokat. Fél évszázad elteltével, amikor Csang Kaj-sek utódai – a KMT párt – győznek, akkor a bevándorolt kínaiak győznek az őslakosok felett, és persze megfordítva, amikor a DPP győz, akkor revansot lehet venni az elmúlt ötven évért, és akkor még nem is szóltunk a Kínával kapcsolatos elképzelések áthidalhatatlannak tűnő ellentétéről.
Magyarország sajátossága, hogy itt a múltért, a történelemért folyik irracionális küzdelem, és ez valóban unikum. Amikor magyar fiatalok tízezrei vonultak az utcára, hol a netadó, hol a minden korábbit mennyiségileg és minőségileg is ezerszeresen meghaladó korrupció ellen tiltakozva, bevallom, először engem is zavartak az elmúlt negyedszázadot en bloc elutasító szónoklatok, később viszont megbékéltem velük. Ha dühösek, márpedig nagyon dühösek, akkor miért is kellene hűvös, elemző és mértéktartó beszédeket várni tőlük.
Csakhogy. Miközben keményen ostorozták az elmúlt 25 évet, vajon átfutott-e bármelyik szónok agyán, hogy a pártokkal szembeni ellenérzések fő oka Magyarországon is az, hogy a politikai elit csak zéróösszegű játszmák űzésére képes? A népharag a pártokkal szemben vajon annak nem szól, hogy azok képtelenek egymással bármiben is szót érteni? A megkülönböződés persze elengedhetetlen kelléke a versengő pártpolitikának, de normális-e, hogy nem létezik semmi, amiben a pártok egyet tudnának érteni?
Sem a régiek, sem az újak nem képesek szót érteni egymással, sőt még azok sem, akik a pártpolitikai logika elutasításával a zászlójukon érkeztek a parlamentbe. A rendszerváltó pártok – első és egyben utolsó mohikánként – képesek voltak szemben álló félként a legfontosabb alkotmányos kérdésekről megállapodást kötni, eltűntek. Vajon eszükbe jut-e a szónokoknak, hogy a „mindenki menjen a pi… csudába” hozzáállással az a kisebb baj, hogy nem méltányos.
Az igazi probléma az, hogy ezzel maguk is ugyanabba a körbe lépnek bele, ahol nem a win-win, hanem továbbra is a zéróösszegű játszmákat játsszák. Ahogy ma ők skandálják elutasítólag Schiffer András nevét egy sorban a régi politikusokéval, egy-két év múlva esetleg az ő nevüket fogja valaki Orbánéval, Gyurcsányéval és Schifferével együtt ordítani a színpadon?
Vajon mi lenne, ha az előttük járó generációkon túllépni kívánó fiatalok éppen abban változtatnának, hogy felhagynak a zéróösszegű játszmákkal, és rátérnek a win-win játszmára? Mi lenne, ha a durva elutasítás helyett meghallgatnák Tóbiás Józsefet, Gyurcsány Ferencet, Schiffer Andrást, Szelényi Zsuzsannát, Szabó Tímeát, Szigetvári Viktort – inkább hárommal többet, mint eggyel kevesebbet –, és megkérdeznék tőlük, hogy szerintük mit tettek jól, mit rosszul politikai pályafutásuk során, miben akarnak változtatni, és milyen garanciákat tudnak adni a változtatásra.
Óriási változás lenne ez az ellenzéki oldalon. Jönnek a fiatalok, akik nem a verekedésbe szállnak be, hanem összehozzák a feleket. Nem személyi, hanem tartalmi feltételeket állítanak. Nem egymás legyalulása, hanem megerősítése a céljuk.
Ha képesek lesznek erre, akkor mindenben igazuk lesz, mert akkor valóban kikényszerítenek egy újabb rendszerváltást. Azt, amely Magyarországot az önmagával állandó harcban és gyűlöletben álló kudarchalmazból büszke, egymással megbékélni és együttműködni képes, a kölcsönös energiákat mozgósító nemzetet farag. Igen: ez lenne az az „igazi” rendszerváltás, amelyről a Kossuth téren beszéltek.
Tajvanon az első szabad választás óta most először fordult elő, hogy valamely nagyváros polgármesteri posztját nem a két óriáspárt valamelyikének jelöltje nyerte el. Ez év novemberében Ko Wenje Tajpejben, abban a városban, amely emberemlékezet óta KMT-irányítás alatt volt, független jelöltként indult. Ko Wen-je a kampányában nem ostorozta a múltat, hiszen szüksége volt azok szavazatára is, akik a múltban a két nagy pártot támogatták.
Erről csak annyit mondott: „Nehéz időszakon vagyunk túl, és köszönettel tartozunk azoknak, akik Tajvanon létrehozták a demokráciát. Nekünk most azonban az a dolgunk, hogy túllépjünk a megosztottságon.” Ko Wen-je közel 60 százalékos elsöprő győzelmet aratott a régi szövegekkel operáló ellenfelével szemben, és ezzel történelmet írt Tajvanon.
Éppen olyat, amilyet a Kossuth téri szervezők is írni akarnak. Álljanak hát ők is neki!
A szerző a Demokratikus Koalíció országos tanácsának tagja, korábban az SZDSZ országgyűlési képviselője
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
