Az elején törtem a nyelvet, de egy idő után belerázódtam és megértettettem magam a körülettem élő türelmes emberekkel, akik nem fáradtak elmagyarázni a magyar nyelvtant nekem. Pár hónap után álmomban is magyarul beszéltem. Nagyon hálás vagyok minden magyar embernek, aki időt szánt rám és sok tapasztalattal tette gazdagabbá az életemet. Közülük többen említették, mennyire kiállt a holland nép a magyar mellé 1956-ban, amikor a sok menekült megérkezett Hollandiába. Háromezer magyar menekült telepedett le nálunk. Akik mindig elmondják, mennyire sokat jelentett készségünk a befogadásukra.
A két világháború után Magyarországon éhség volt. A Vörös Kereszt közvetített 150 000 magyar gyereket, akiket holland családok befogadtak és feltápláltak. Tizenötezren itt is maradtak. Michiel de Ruyter holland admirális 1676-ban felszabadított 26 magyar prédikátort a Földközi-tengeren. Ezekre a tettekre emlékeztettek engem magyar barátaim. A XVI. században Habsburg Mária, özvegy magyar királyné kormányozta Hollandiát 25 éven át. Bőkezűen támogatta a kézművességet és a művészetet. A gazdag holland festőművészeti hagyatékot neki is köszönhetjük.
Miután hazatelepedtem, kilenc évig dolgoztam az Együttműködő Holland Alapítványoknál (EHA), amelyek több mint 15 millió eurót adományoztak szociális gondozással foglalkozó magyar civil szervezeteknek. Rászorulóknak, időseknek, fogyatékosoknak, kisebbségeknek jelentett ez a pénz kézzelfogható segítséget. A Maholnap Alapítványnak öt évig kurátora voltam.
Nagyon örültem, amikor Magyarország 2004-ben az EU tagja lett. Úgy éreztem, mostantól közös a kultúránk, a szemléletünk. Így múlt el húsz év. És akkor hirtelen lezuhant egy utasszállító repülőgép Ukrajnában. Fedélzetén többségükben holland polgárok utaztak. Felfoghatatlan volt. Egy hétig nem is tudtam mással foglalkozni. Nem ismertem senkit az áldozatok közül, de az internet tele volt személyes üzenetekkel, búcsúzással, vigasztalással. Annyira szívfacsaróak voltak, hogy egy idő után nem voltam képes elolvasni őket.
A kormány nemzeti gyászt rendelt el. Közeli ukrán barátaim részvétüket nyilvánították. Az ő barátaik a csatatéren próbáltak helyt állni elavult fegyverekkel ravasz ellenfél ellen, életüket kockáztatva. A jelek arra mutatnak, hogy orosz szakadárok felelősek a légi katasztrófáért, és nem zárható ki, hogy Moszkva áll a háttérben. Az orosz kormány egyszer sem fejezte ki részvétét az érintett országokkal.
Mennyire más volt a helyzet, amikor 2001-ben a Kurszk nukleáris tengeralattjárót felhúzták a tengerből holland közreműködéssel, hogy az áldozatokat tisztességesen eltemethessék. Az MH17-es repülőgép tragédiája után egyik magyar barátom, ismerősöm sem fejezte ki részvétét. Senki nem kérdezte, hogyan érintett engem vagy honfitársaimat ez a tragédia. Nagy volt a csend, kivétel nélkül. Nem akartam ennek nagy jelentőséget tulajdonítani. Mindenkinek megvan a saját gondja.
De azt képtelen vagyok megérteni, hogy
miért kellett magyarországi látogatást szervezni Putyinnak.
Ezzel szerintem Budapest hitelesítette az orosz kormányt, mely az 1994-es budapesti memorandumot felrúgva, elfoglalta Ukrajna egy részét. Alig egy évvel ezután Magyarország egész jövőjét meghatározó, Oroszországtól való energiafüggőségét megerősítő szerződést kötött azzal a Putyinnal, akiről kiderült, hogy bármely szerződést képes felrúgni. Hogyan lehet ilyen felelőtlenül kockáztatni a magyar jövőt?
Szerintem egy demokratikus rendszerben nem lehet mentegetőzni azzal, hogy „én nem szavaztam erre a kormányra!” Mindenkinek van saját cselekvési lehetősége, tehát felelőssége is. Csodálkozva tapasztalom, hogy a magyar nép vívmányai elmorzsálódnak: sajtótörvény, illiberális demokrácia, a Legfelső Bíróság korlátozása, kormánytévé, játszadozás a halálbüntetés gondolatával, idegenellenes kampány. És hol van az ellenzék?
Baráti körömben senki nem tiltakozik. Vagy egyetértenek, vagy félnek. A civil szervezetek sem szólalnak meg megfelelő hangerővel. Az egyházak sem. Mindegyik függ az állam támogatásától. Barátaimnál nem merem szóba hozni a társadalmi fejleményeket. Nem merem például megkérdezni barátaimat, mit gondolnak arról, hogy a államfőjük jobban érzi magát Kazahsztánban, mint Brüsszelben. Régen büszkén mondtam el mindenkinek, hogy Magyarországon éltem és kezdtem a pályafutásomat. Továbbra is büszkén szeretnék erről beszélni.
Ezért kérem, hogy maradjunk beszélő viszonyban! Nem vagyok mindenre büszke, ami Hollandiában történik, de nem szégyellem megvitatni a hibákat vagy igazságtalanságokat, akkor is ha fájdalmas szembesülni velük. Jobb ezekről beszélni, mint hallgatni, mert a kölcsönös megértés párbeszéden alapszik.
A szerző pályázatelbíráló filantrópiai alapítványoknál
*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
