A magyar sport utánpótlás-fejlesztésének jelentős eszközévé vált 2012-től a vállalatok társaságiadó-kedvezménye, amelyet öt látványsportágban tudnak a cégek a sportnak juttatni. Minden ellenkező vélekedéssel szemben ez is – közvetett – állami támogatás, hiszen a vállalatok taós pénze a központi költségvetésből hiányzik. A tao-támogatás tehát a valóságban nem üzleti pénz, de arra nyilván alkalmas, hogy a cégeket hozzászoktassa a sportban való szerepvállaláshoz. Ezért szerintem célszerűtlen volt 2012-ben a taóhoz még jelentős pluszadókedvezményt is adni (ezt később – helyesen – csökkentették), ezáltal ugyanis az üzleti sportszponzoráció jelentősen visszaesett. Emellett – a gyakorlati tapasztalatok szerint: – sok a taóval kapcsolatos sporton belüli visszaélés, mint a profi sport finanszírozása taóból (ami tilos), például úgy, hogy a profi csapat játékosa szerez egy utánpótlásedzői licencet, hetente tart egy gyerektréninget, a csapatnál minimális munkabért kap, utánpótlásedzőként pedig a taóból akár milliót is. Külső korrupciós jelenségekről (pénzmosás, pénzvisszaadás) is szól a fáma, a haraszt sajnos erősen zörög; ennyiben – de csak ennyiben – igaza van a Transparency Internationalnak, amely egyébként nemcsak a magyar, hanem a legtöbb ország labdarúgó-szövetségének gazdálkodását áttekinthetetlennek minősítette.
Azt is fel kellene ismerni, hogy nemcsak a túl kevés pénz káros a sportnak, hanem a túl sok is. Ez utóbbi tudniillik pazarlásra ösztönöz. (Tékozló koldus – Moldova György.) A taós sportágaknál általánossá vált a személyi jövedelmek és az adminisztratív működési költségek amilyen indokolatlan, olyan jelentős növekedése. Ezt tudniillik a taóra vonatkozó jogszabályok – helytelenül – nem korlátozzák. (A magyar sportszövetségek, illetve a nagy sportklubok adminisztratív költségei a nyugat-európai átlag kétszeresére, háromszorosa rúgnak; ez megint csak teljesen indokolatlan.)
Mindent összevetve a taorendszernek több az előnye, mint a hátránya, ezért megtisztítva, valamilyen formában az eredetileg megállapított határidőn túl, azaz 2017 után is fenntartandó. De a célt ne tévesszük el: a taónál az utánpótlás-nevelés és az amatőr sport támogatásáról van szó, tehát nem szabad átcsorgatni a pénzt a hivatásos üzleti sportba. Emellett a jelenlegi taorendszer 2017-es megszűnése után szerintem célszerűbb lenne, ha a vállalatok társasági adójukból az általuk a látványcsapatsportokra szánt részt egy központi állami alapba fizetnék be, és ez az alap az érintett sportszövetségek javaslata alapján osztaná el a támogatást az erre jogosultak között. A tao tudniillik lényegét tekintve nem magán-, hanem közpénz. A vállalatok az adózás után a rendelkezésükre álló pénzükből szponzoráljanak, döntsenek arról, hogy mely sportszervezetnek mennyit kívánnak juttatni, de ezt ne az államnak járó pénzből tegyék, hanem a sajátjukból.
Aligha lehet vitás, hogy a több mint kétszázezer igazolt sportolóval rendelkező labdarúgás – az elmúlt harminc év gyalázatos mélyrepülése ellenére, amelyet mentális, szakmai és gazdasági okok együttesen idéztek elő – nagy népszerűsége folytán a magyar sport húzóágazata (vagy legalábbis annak kellene lennie). Mindezt jól igazolja a harminc év után végre elért siker, az Eb-részvétel kivívását követő „nemzeti boldogsághullám”. Közhellyel élve a tények makacs dolgok: a gyerekek többsége focizni kíván. A labdarúgás fejlesztése tehát kívánatos. Kicsit túldimenzionálva azt is mondhatnám, hogy a közérdeket, a közjót is szolgálja (no persze a túlzásokat, a pazarlásokat, a szükségleteket jóval meghaladó stadionépítési lázat leszámítva).
Az MLSZ vezetése az elmúlt év alatt – szerintem – sokat tett a labdarúgás szervezeti és finanszírozási rendjének fejlesztéséért, nagyon komoly eredményeket ért el a rendteremtésben. Ugyanakkor egyelőre az élsport szintjén, tehát sem a válogatottak, sem a klubélcsapatok szintjén nincs jelentősebb előrelépés. Leegyszerűsítve az mondható, hogy a nagyjából tíz éve működő akadémiák ellenére alig vannak az európai középmezőny alját elérő játékosaink, nincsenek európai szintű edzőink, külföldi légiósként sem jön hozzánk számottevő játékos. Az NB I-es bajnokság súlyosan veszteséges, a nézőszám nevetségesen csekély, sok a vadkapitalista tulajdonos, aki úgy akar kivenni, hogy nem tesz be semmit. A profi élcsapatokban a nyújtott teljesítményekhez és a nézőszámhoz képest túlzottak a játékosi, edzői, sportvezetői jövedelmek; a szövetség nem merte bevezetni a sporttörvény által lehetővé tett sapkát (vagyis a jövedelemmaximálást), márpedig ezzel lehetett volna elérni, hogy a magyar, illetve a fiatal játékosok szerepeltetésének helyes szövetségi ösztönzése ne járjon együtt a magyar játékosok (és vonzataként a külföldiek) újabb jelentős és indokolatlan jövedelemnövekedésével. Az adott piaci helyzetben az NB I létszámának csökkentése szerintem szükségszerű, így helyes lépés volt, de nem úgy, hogy az NB I-ben öt fővárosi csapat szerepeljen, és olyan jelentős városok csapatai kerüljenek alsóbb osztályokba, mint Győr, Nyíregyháza, Pécs (nagyon hiányzik egy NB I-es Szeged is). Úgy gondolom, megfelelő ösztönzéssel (és nem adminisztrációs úton) ezen az állapoton igenis lehetne segíteni; a nem akarásnak nyögés a vége. A csökkentett, tizenkettes létszámú első osztály egyben feltételezne egy mainál jóval erősebb NB II-t (a másodosztályú csapatok megerősítése útján az MLSZ ez évben – nagyon helyesen – megindult).
A kijutás a 2016-os Európa-bajnokságra, méghozzá a norvégok legyőzésével, vitathatatlan siker, kezd megváltozni az eddig zömmel negatív közhangulat. A megfelelő Eb-szereplés és jövőre a magyar bajnokságban kiemelkedő FTC-nek a Bajnokok Ligája főtáblájára való esetleges felkerülése (ami most már feltétlenül elvárható) szerintem megindíthatja – már a 2016/17-es évadban is – a bajnoki mérkőzések nézőszámának jelentős növekedését, és igazolhatja a televíziós élő közvetítések csökkentésére irányuló – szerintem helyes, bár egyelőre még nem bevált – intézkedést. Az NB I létszáma, illetve az országos televíziós közvetítések csökkentésének viszonylagos sikere vagy balsikere ugyanis megalapozottan csak több év távlatában bírálható el. (A kevésbé jelentős mérkőzések közvetítését a helyi – önkormányzati, magán – kábeltelevízióknak kellene az országos csatornáktól átvenniük.)
Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a válogatottnál végre elért viszonylagos siker még csak az első lépés. A jogos öröm mellett arra is emlékeznünk kell, hogy igen gyenge selejtezőcsoportban lettünk harmadikok, és nem 16, hanem 24 csapatos Eb-re jutottunk el. A magyar labdarúgóélsport jövője az utánpótlás-nevelés színvonalának emelésén múlik, amelynek rendszerét gyökeresen meg kell változtatni; több és hatékonyabb munkára, fegyelemre, az edzések és a versenyeztetés tudományos alapokra helyezésére van szükség. Jelenleg ugyanis a magyar válogatott játékosainak játékereje (laikus véleményem szerint) gyengébb, mint 2010-ben volt; Juhász, Gera már játékoskarrierje levezető szakaszába jutott, hasonló képességű labdarúgók pedig még nem állnak rendelkezésre. Ezért is kell nagyra értékelnünk Dárdai és főleg Storck szövetségi kapitányi teljesítményét (a két „norvég” meccsen kiváló taktikával és régen nem látott fegyelemmel játszott a válogatott). Utánpótlás-válogatottjaink sajnos általános jelleggel csődöt mondanak, így a felnőtt válogatott jövőbeni megerősödésének lehetősége meglehetősen korlátozott. Nincs magyar edző Nyugat-Európában (miközben jelentős a délszláv jelenlét), ez azért mond valamit a magyar edzői munka színvonaláról. Hosszabb távon tehát a magyar labdarúgás csak a mostani egészen fiatal generációkban bízhat, erre pedig van remény, mert rohamosan növekszik a gyermek-, illetve amatőr csapataink száma. A jelenlegi helyzetben azonban feltétlenül szükséges a külföldi szakértelem bevonása az utánpótlásképzésbe, és e képzés átmeneti központosításának lehetőségét is végig kellene gondolni.
Azért összességében végre mégiscsak kezd fialni a labdarúgásba beöntött rengeteg közpénz, a futball – talán egy évtizeden belül – a lakosság többsége örömére visszatalálhat a magyar sport élvonalába.
A szerző egyetemi tanár
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
