A 2010-es választások után jelentős változások következtek be a magyar sport életében. A legalapvetőbbek:
a) a sport nemzetstratégiai ágazatként kiemelt kormányzati prioritássá vált;
b) a sport állami finanszírozása a korábbinak ötszörösére-hatszorosára nőtt (a 2010 előtti években a központi költségvetés 0,2 százaléka volt, most meghaladja az Európai Unió fejlettebb államaiban szokásos 1 százalékot);
c) finanszírozási szempontból (például tao-kedvezmény) kiemelték az úgynevezett látványcsapatsportágakat (elsősorban a labdarúgást, de a kézilabdát, a kosárlabdát, a vízilabdát és a jégkorongot is – a röplabda érthetetlenül innen kimaradt);
d) átfogó sportlétesítmény-fejlesztési programot bonyolítanak le, főként a stadionépítés, illetve az utánpótlás-nevelést szolgáló létesítmények területén;
e) a sport irányítási rendszerében a minisztériumi irányítás háttérbe szorult, és előtérbe került a vegyesen civil-állami köztestületi irányítás a Magyar Olimpiai Bizottság révén. A sport 2010 előtti köztestületeit-közalapítványait beolvasztották a MOB-ba, így az nemcsak az olimpiai és a paralimpiai élsport, hanem a nem olimpiai sportágak, a fogyatékkal élők sportja, a szabadidősport, valamint a diák- és egyetemi (főiskolai) sport átfogó irányító szervévé vált;
f) önálló szakegyetemként felállításra került a Testnevelési Egyetem;
g) szerintem helyesen átfogó szigorítás következett be a sportfegyelmi eljárás, a doppingellenes küzdelem, a sporthuliganizmussal és sportfogadási csalásokkal szembeni fellépés területén (jogalkotási szinten, de a gyakorlat sajnos még mindig nem megfelelő).
Nemsokára mindent kiszorít – a magyar sport örökölt nyáriolimpia-centrikussága jegyében – a ráhangolódás és a felkészülés a 2016-os riói olimpiára. Ugyanakkor a sport területén bekövetkezett változásokat öt év után indokolt tárgyilagosan értékelni, előnyeiket és hátrányaikat feltárni annak érdekében, hogy 2017-től a pozitív lépéseket továbbfejlesszük, a negatívumokat pedig csökkentsük.
 |
| Marabu rajza |
Minden kormánynak joga van, hogy kormányprogramjában prioritásokat jelöljön meg arra a kormányzati ciklusra, amelyre a választópolgároktól bizalmat kapott. Így volt ez például 2002-ben is, amikor az MSZP–SZDSZ-kormány az informatikát jelölte meg elsődlegesként, külön minisztériumot is létrehozva a feladatra. A sport nemzetstratégiai ágazattá nyilvánítása 2010-ben ezért – minden más terület fontosságát (oktatás, egészségügy, szociálpolitika) megalapozottan hangsúlyozó nézet elfogadása mellett is – elfogadható, és ezzel együtt védhető a korábban indokolatlanul nagyon csekély állami sporttámogatás növelése is. Ami viszont megalapozottan bírálható, az a túlzás, a pazarlás, a megnövekedett támogatásokkal való visszaélések, illetve a különböző korrupciós lehetőségek nem megfelelő kezelése.
A sportnak az arisztokratikus humán világban szokásos lebecsülése nem helyénvaló. A modern sport a mindennapi élet szerves része. A testkultúra is a kultúrához tartozik, ifjúságnevelési eszköz, hozzájárulhat a népegészségügy javulásához. Óriási a gazdasági hatása (a sportberuházások növelik a nemzeti vagyont, munkalehetőséget teremtenek, a sportruházat és a sportszeripar, illetve -kereskedelem jelentős gazdasági tényező). A sport a szórakoztatóiparnak is része, alapvető televíziós műsorcikk, jelentőssé vált a sportturizmus. Mindez indokolttá teheti az e téren a rendszerváltozás után bekövetkezett korábbi komoly visszaesés kormányzati korrigálását, persze csak megfelelő arányokban és sportsovinizmus nélkül. Például nem kellene feleslegesen ideologizálgatva olyan csacsiságokat mondogatni, hogy a magyar ember genetikailag a futballra van teremtve; az utóbbi harminc év eredménylistája ezt a „labdarúgás-fajelméletet” látványosan cáfolja. (Úgy látszik, a kis államok közül, mondjuk, a hollandoknál vagy a belgáknál erősebb a genetika, nem is beszélve a többszörös világbajnok Uruguayról.)
A sport alapvetően a civil szféra, a civil autonómia része. Polgári társadalomban nem lehet afféle „államosított” sport, mint az olyan tekintélyuralmi rendszerekben, amilyen a szocializmus volt (függetlenül attól, hogy diktatúrákban kiemelkedő sporteredményeket lehet elérni; lásd 1952-ben Rákosi „pajtásék” tizenhat olimpiai aranyérmét, ami azóta is a legnagyobb magyar sportsiker). Az állami jelenlét a magyar polgári sportban elvileg tehát csak kiegészítő jellegű lehet. A hivatásos élsportban az üzleti (vállalati) szférának, az amatőr sportban a háztartásoknak (magánembereknek, civil szervezeteknek) kell elsődlegesen a sporttevékenységet finanszírozniuk, és ezt egészítheti ki az állami támogatás. Ez a fejlett nyugati jóléti társadalmakban így is van, de nálunk egyelőre még az állami támogatás játssza a főszerepet. A rendszerváltozás előtti megszokások továbbélése, valamint a magyar vállalkozói, illetve a lakossági szektor pénzügyi gyengesége miatt az állami sportfinanszírozás elsődlegessége egyelőre még szükségszerű nálunk, de nem szabad megfeledkezni a végcélról, a polgári modell eléréséről. Az állam ezért úgy támogassa – nem pazarolva – a sportot, hogy egyben erősítse az üzleti szféra, illetve a háztartások részvételét a sportfinanszírozásban, az állami támogatás pedig fokozatosan és részlegesen szoruljon vissza, adja át a helyét a sportpiacnak, a sportüzletnek, illetve a civil sportaktivitásnak.
Ezért szerintem hosszabb távon jelentős változásokat kell végrehajtani az állami sportfinanszírozáson belüli arányokban. Nevezetesen:
a) az élsport és a szabadidősport egymás közti viszonyában (a szabadidősporthoz számítom a diáksportot is) jelenleg túlzott az élsport támogatása. Az élsport országimázs-építő, példakép, vonzó az ifjúság számára, de „sportoló nemzet” csak a szabadidősport révén lehetünk. A szabadidősport finanszírozása is növekedett 2010 óta, de az élsport-szabadidősport nagyjából 70-30 százalékos aránya a központi költségvetésben nem változott. (A taót itt nem vettem figyelembe, az egyébként is jórészt az élsport utánpótlás-nevelését szolgálja.) Fokozatosan – úgy tíz év alatt – el kellene érni az 50-50 százalékos arányt. A stadionépítés túlzásainak a lefaragásával (ha egyelőre úgy látszik is, a kisvárosi, községi luxuslétesítmények tekintetében az akasztói stadion pusztulása még mindig nem eléggé elrettentő példa) a szabadidős sportlétesítmények, illetve az iskolai sportlehetőségek bővítésére kellene koncentrálni. Nagyobb távlatban általánossá válik a mindennapos testnevelés az iskolákban, de sok helyen nincsenek meg ehhez az infrastrukturális feltételek, ezeket mielőbb pótolni kell;
b) a finanszírozásban nagyobb szerepet kellene kapniuk a nem olimpiai sportágaknak (például az „állami edzők” listáján egyetlenegy nem olimpiai sportág edzője sem szerepel). Hihetetlenül népszerű nem olimpiai sportágak jöttek létre: technikai sportok, távol-keleti küzdősportok, „kocsmasportok”, extrém sportok és így tovább. E körben is fokozatosan növelni kellene a nem olimpiai sportágak támogatását, megváltoztatva a jelenlegi igen torz arányt; nevezetesen a nyári olimpiai sportágak túlzott dominanciáját. (A téli olimpiai sportágakban már történt valamelyest előrelépés – a korcsolya kiemelt, a jégkorong taós sportág, viharosan erősödik a síelés, a curlingben pedig már elértük a világszínvonalat.)
Célszerű lenne, ha a tudomány finanszírozásához hasonlóan a sport is önálló fejezetet kapna a központi költségvetésben. Ez esetben az Országgyűlés állapítaná meg az arányokat az olimpiai és a nem olimpiai, valamint az él- (minőségi) és a szabadidő- (tömeg-) sport között. Így még inkább mód nyílna a hosszú távú stratégiai célkitűzések megvalósítására, a sporton belüli jelenlegi – szerintem torz – arányok tudatos és fokozatos megváltoztatására.
A magyar sport állami befolyásolásának szervezeti rendszere jelenleg nem kedvez az előzőekben vázolt stratégiai elképzelésnek. Szerintem helyes lépés volt a sport oktatással, kultúrával, szociálpolitikával, egészségüggyel való integrálása az Emberi Erőforrások Minisztériumában, hiszen így a sport komplexszé válása a központi államigazgatási rendszerben is megnyilvánul. Ugyancsak helyeselhető a korábbi túlbonyolított szerteágazó köztestület-közalapítványi rendszernek a felszámolása. Ugyanakkor szerintem nem vált be a kormányzati irányítás minisztériumi formájának túlzott háttérbe szorítása és a Magyar Olimpiai Bizottság mint vegyesen civil-állami köztestület magyar sport feletti átfogó irányító szerepének kialakítása.
A MOB – hagyományainál fogva – elsődlegesen az olimpiai élsport szerve a hozzá csatlakozó Magyar Paralimpiai Bizottsággal együtt. A MOB-nak jelenleg sincs ütőképes adminisztratív és gazdasági apparátusa a teljes magyar sport egycsatornás finanszírozására, és mind közgyűlésében, mind elnökségében túlreprezentált az olimpiai élsport, amely háttérbe szorítja a szabadidő-, a diák- és egyetemi (főiskolai), a fogyatékosok tömegsportjával foglalkozó, illetve a nem olimpiai sportágak tagozatait. Ez utóbbiak működőképessége meglehetősen alacsony. A MOB alapszabálya, illetve szervezeti felépítése egyébként is ma már jogerős bírói ítéletek nyomán (beleértve a legmagasabb fórum, a Kúria ítéletét is) törvényességi szempontból kétségessé vált, és ez aligha tesz jót a magyar sportnak, különösen akkor, ha egy budapesti olimpia–paralimpia megrendezésében gondolkodunk. Ezért szerintem
a) növelni kellene az Emmi sportállamtitkárságának sportirányítási hatásköreit;
b) ketté kellene választani a jelenlegi egyetlen köztestületet két köztestületté. Az egyik lenne a tradicionális Magyar Olimpiai Bizottság a Paralimpiai Bizottsággal együtt (hiszen olimpiát is csak a paralimpiával együtt lehet rendezni). A másik tömörítené a nem olimpiai sportágakat, továbbá a szabadidősportot, a diák- és egyetemi (főiskolai) sportot, valamint a fogyatékkal élők MPB-n kívüli sportját. Ez a szervezeti felállás – különösen akkor, ha az Országgyűlés a költségvetési törvényben rögzítené a két köztestület közötti finanszírozási arányokat – hozzájárulhatna a magyar sport belső strukturális átalakításához.
Véleményem szerint ezek a szervezeti változások a riói olimpiára való felkészülés megzavarása nélkül 2017. január elsejével megvalósíthatók. Ehhez szükség lenne egy 2016 őszén, tehát az olimpia után elfogadott és 2017. január elsején életbe lépő új sporttörvényre, már csak azért is, mert a jelenlegi – 2004-ből származó – sporttörvényünk az évente ismétlődő rengeteg módosítgatás következtében szinte áttekinthetetlen jogszabályszörnnyé vált. Ebben az új sporttörvényben szavatolni lehetne az államreform követelményeit is a sportban: nevezetesen a bürokrácialeépítést, a szükségtelen adminisztratív akadályok megszüntetését, az állami rezsicsökkentést elsősorban az elektronizáció fejlesztése révén.
A szerző egyetemi tanár
