A magyar kiegyezés

Most mentik a hont. Mentik a gaz Európai Uniótól, mentik a nem konstruktív ellenzéktől, mentik a kommunistáktól, mentik a nemzetietlenektől, mentik a családot kigúnyolóktól, mentik a melegektől.Mentik a rezsicsökkentést, mentik az államosítást, a meg sem teremtett, vagy mesterségesen, a közmunka által létrehozott munkahelyeket. Mentik a magyar kultúrát Nyirőtől Wass Albertig.

Megy a jobb. A magyar jobb az utóbbi huszonöt évben utcán mindig jobban érezte magát, mint a szembesítő beszélgetéseken, a kamaratermekben, a mikrovitákban. Az ő terepük az utca. Harsányságra vannak hangszerelve.

A Civil Összefogás Fórum – melyre rendkívüli helyzetekben polgári körökként számíthat „az együttműködés kapuit egyre szélesebbre táró” jelenkori hatalom – kezdeményezésére eredetileg a paksi szerződést védték volna a megszólításuk szerint is szellemi honvédők, de váratlanul közbejöttek ezek az ukrán bajkeverők – közszolgálatiasan szólva terroristák –, s új barátunk, Putyin haladéktalanul benyomult a Krím félszigetre, nyilván az orosz szellemi honvédelem nevében. S bár a nemzetközi tiltakozás hatására most már valamivel óvatosabb hangot üt meg, Putyin demokratikus körökben nem szalonképes, jobb, ha jelenleg a magyar jobb sem érte menetel.

A magyar–orosz kiegyezés helyett inkább a magyar–magyar lesz a zászlón.

De ki akar itt megegyezni kivel?

A politikai erők nyújtanak békejobbot egymásnak? Vagy fejük fölött az istenadta nép? Vagy azért mindenki mindenkivel mégsem, elvégre nem szexorgia ez. A tudjukkikkel például nem annyira, hiszen Lázár János beszéde óta tudjuk, hogy vannak a magyarok és vannak, ugye, a zsidók.

A kérdéseket azonban aligha kell túlbonyolítani, az eddigi tapasztalatok szerint gondolkodás, beszélgetés, vita helyett elég kommunikálni a jelszavak szintjén: abból ért a magyar.