A magándetektív és az igazi magyar semmiség

Ezt mondta a halk szavú, elegáns úr, s Szebenics látta a szemében, hogy tényleg kíváncsi a titokra. A magánnyomozó nem volt kíváncsi a titokra, de a tanácsadó kilencezer eurót ígért neki, ha nyomozási tevékenységről kiállít egy számlát. Plusz teljes költségtérítés. Szebenics hát munkához látott, s három hónap múlva találkozót kért a tanácsadótól. Ismét könnyű sétát tettek a folyóparton, s közben Szebenics elmondta, hogy a magyarországi igazgató nemcsak lakásokat vett, hanem olajfestményeket is, merthogy valójában festményekben utazik, s úgy tűnik, jó ízlése van. A huszadik századra specializálódott, a négy lakás tele van műtárggyal.

– Mennyit érnek? – kérdezte a tanácsadó, mire Szebenics megvonta a vállát, s azt válaszolta, hogy nem tudja, mert ő nem szakértő. De azt megtudta, hogy az igazgató a három év alatt összesen százötvenmillió eurót fizetett festményekre.

– Jól értettem? – kérdezte a tanácsadó kissé zavartan, mire Szebenics azt válaszolta, hogy nem. – Nem jól értette. Azt a pénzt ugyanis nem az önök igazgatója költötte el, hanem valaki más. – Nem értem – vallotta be a halk szavú, elegáns úr, mire Szebenics elővette a zsebéből az aznapi lapot, s mutatott neki a címoldalon egy fotót, s azon egy országszerte ismert arcot.

– Ő az igazi vevő, akit ezen a fényképen lát – dünnyögte a magándetektív. – Az önök igazgatója csak egy stróman, egy balek, egy régi barát, akire mindig lehet számítani. Nyugtassa meg a felügyelőbizottságot, nem az ő pénzüket lopja.

– Ah, ja! Vagy úgy, akkor értem – bólintott a felügyelőbizottság tanácsadója, majd némi tűnődés után hozzátette: – Szép munkát végzett, Herr Szebenics, köszönjük.

– Semmiség, küldöm a számlát – legyintett Szebenics. S pár hónappal később, amikor a sajtóból a magyarországi igazgató fényes előléptetéséről értesült (kinevezték az óriáscég központjába kelet-euró­pai ágazatvezetőnek), Szebenics megint csak legyintett: semmiség, persze, magunk között szólva, semmiség.