A magyar társadalomban él az az ősi vágy, hogy ne lássa közvetlen közelről a konfliktusokat. Inkább eltakarja a szemét, s akkor nincs, ami kellemetlen lenne számára. Ezt lehetett tapasztalni a menekültválság nyári csúcspontján, amikor nem is a menekültek (kormányzati tájszólásban migránsok) érkezése volt a szokatlan, sokkal inkább az, hogy látni lehetett őket a Keletinél. A látvány sokak szemét zavarta. Ezért a kormány, melyről tudjuk, hogy mindene a magyar nép, elintézte (a csupán terelésre alkalmas kerítéssel), hogy ne lehessen látni őket.
A karikaturista Marabu rajza adta a legjobban vissza a tudathasadásos állapot lényegét. Orbán Viktor Harci Marciként, kivont karddal áll a várfalon (védi a keresztény Európát), miközben a vár alatt egy alagúton tovahömpölyög (oda, ahol gondoskodni is hajlandók róla, Ausztriába és Németországba) az irgalmatlan tömeg. Most, hogy már szinte végképp eltereltük őket, elhihetjük, hogy talán nem és léteznek. Azaz: nincsenek.
Hasonló a helyzet a hajléktalanokkal vagy az egyre gyakoribbá váló kilakoltatással, amire a budapesti Józsefváros jó időben, nem sokkal a téli hideg hónapok előtt kapott rá. Ha nem látjuk, hogy a szomszédunkból az utcára kerülnek a családok, akkor nyugodt lehet a lelkünk, a legjobb, ha elmegyünk otthonról, amikor végrehajtó formájú egyének jelennek meg a lépcsőházunkban.
