galéria megtekintése

A kultúra nyoma

Az írás a Népszabadság
2015. 03. 04. számában
jelent meg.


Vári György
Népszabadság

Kerényi Imre tényleg jót akar a Nemzeti Könyvtárral. Vitathatatlanul jeles művekben reprezentálni a nemzet nagyságát, jól kitenni a kirakatba, hadd lássa mindenki, megmutatni a világnak régi dicsőségünket. Arról, hogy a nemzeti kultúra átörökítése nem dicsőségtáblák összeállításán múlik, hogy az új ízléskánonokat nem miniszterelnöki megbízottak vonzalmai formálják, hogy Az ember tragédiájának nem az hiányzik, hogy ízlésesnek vélt kivitelben ünnepélyesen újranyomják Pozsgai Zsolt holdkóros előszavával, úgysem lehet meggyőzni, hiszen küldetéses ember.

Hiába világos, hogy senki nem fogja inkább olvasni vagy érteni attól Az ember tragédiáját, hogy Kerényi Imre és Pozsgai Zsolt is ünnepélyesen nemzeti klasszikusnak nyilvánítja, ahogy attól sem állt meg a humán kultúra szerepének átértékelődése, hogy Hoffmann Rózsa minden évnyitó beszédében megparancsolta a János vitéz meg a Nagy Indiánkönyv forgatását a középiskolásoknak.

Abban persze igazuk van a Nemzeti Könyvtár megálmodóinak, hogy a kulturális emlékezet folyamatosan rövidül – így az övék is. Roppant beszédes, hogy magának a Nemzeti Könyvtárnak sem igazán ér el az emlékezete a XIX. század elé és még nagyobb baj, hogy mintha maguk sem tudnák, mit akarnak. Ízlést nevelni, rejtett értékekre felhívni a figyelmet, vagy olyan bárhol hozzáférhető olvasmányok ezredik újrakiadását piacra dobni, mint a Tragédia vagy az Édes Anna, összeállítani a magyar értekező és széppróza top 100-as sikerlistáját, a szépíró-esszéista all-stars válogatottat. Utóbbinak nyilvánvalóan nincs semmi értelme, előbbihez pedig nincs szükség miniszterelnöki megbízottra, működő egyetemi és kulturális intézményrendszerre van hozzá szükség.

 

A könyvek kiállítása is árulkodó: legyen szinte használhatatlanul nagy, legyen kemény fedelű, írják hozzá felelős beosztásban lévő, befolyásos férfiak az előszót. A politikai, vallási és kulturális elit, amely mintát és mértéket ad, értéket jelöl ki a népnek, kivált a jóra törekvő, szépre szomjazó ifjúságnak. Ezek a csoportok és ezek az igények természetesen nem léteznek máshol, mint vasárnapi iskolai tankönyvekben és végzetes önfélreértésén alapuló áltörténeti nosztalgiákban.

A Nemzeti Könyvtár tehát olyasmi, mint a stadionok és a történeti tárgyú emlékművek: a monumentálisnak szánt nyomhagyás igénye hozta létre. Kerényi Imre valóban a jövőnek dolgozik: nem a magyar próza, nem a „nemzeti önbecsülés”, hanem a Nemzeti Együttműködés Rendszerének emlékét fogják majd őrizni ezek a kötetek a funkciótlan felcsúti stadionnal és az angyalos-sasos rémszoborral együtt. Egy sértett, fantáziátlan és szomorú átmeneti korszak „neobarokk” emblémái lesznek, amelyben az agresszív gigantománia célja az volt, hogy eltakarja az ásító, fenyegető ürességet. Így járulnak majd hozzá beszédes csendjükkel egy boldogabb korszak kulturális önismeretéhez.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.