Kerényi Imre tényleg jót akar a Nemzeti Könyvtárral. Vitathatatlanul jeles művekben reprezentálni a nemzet nagyságát, jól kitenni a kirakatba, hadd lássa mindenki, megmutatni a világnak régi dicsőségünket. Arról, hogy a nemzeti kultúra átörökítése nem dicsőségtáblák összeállításán múlik, hogy az új ízléskánonokat nem miniszterelnöki megbízottak vonzalmai formálják, hogy Az ember tragédiájának nem az hiányzik, hogy ízlésesnek vélt kivitelben ünnepélyesen újranyomják Pozsgai Zsolt holdkóros előszavával, úgysem lehet meggyőzni, hiszen küldetéses ember.
Hiába világos, hogy senki nem fogja inkább olvasni vagy érteni attól Az ember tragédiáját, hogy Kerényi Imre és Pozsgai Zsolt is ünnepélyesen nemzeti klasszikusnak nyilvánítja, ahogy attól sem állt meg a humán kultúra szerepének átértékelődése, hogy Hoffmann Rózsa minden évnyitó beszédében megparancsolta a János vitéz meg a Nagy Indiánkönyv forgatását a középiskolásoknak.
Abban persze igazuk van a Nemzeti Könyvtár megálmodóinak, hogy a kulturális emlékezet folyamatosan rövidül – így az övék is. Roppant beszédes, hogy magának a Nemzeti Könyvtárnak sem igazán ér el az emlékezete a XIX. század elé és még nagyobb baj, hogy mintha maguk sem tudnák, mit akarnak. Ízlést nevelni, rejtett értékekre felhívni a figyelmet, vagy olyan bárhol hozzáférhető olvasmányok ezredik újrakiadását piacra dobni, mint a Tragédia vagy az Édes Anna, összeállítani a magyar értekező és széppróza top 100-as sikerlistáját, a szépíró-esszéista all-stars válogatottat. Utóbbinak nyilvánvalóan nincs semmi értelme, előbbihez pedig nincs szükség miniszterelnöki megbízottra, működő egyetemi és kulturális intézményrendszerre van hozzá szükség.
