galéria megtekintése

A közönség tátog

24 komment


Megyesi Gusztáv

Már a múlt héten szólni akartunk róla, de nem mertünk, hátha mi nem hallottuk jól, ám aztán Grecsó Krisztán megírta az e heti Élet és Irodalomban, úgyhogy semmi baj a fülünkkel. Göncz Árpád múlt pénteki temetésén, amikor a Ha én rózsa volnék című Bródy-szerzemény utolsó strófájánál Koncz Zsuzsa a tradíciónak megfelelően hátrébb lépett a mikrofontól, hogy a tömeg egymaga fejezze be a dalt, a gyászolók az állami tévé közvetítésében csendben maradtak.

Minden videofelvételen s minden más csatorna közvetítésében énekeltek, a Duna Tévén nem. Egyszerűen lekeverték a gyászoló tömeg méltóságteljes és megrendítő énekét, így aki a köztévén követte az eseményeket határon innen és túl, azt láthatta, hogy immáron Göncz Árpád legodaadóbb hívei sem vevők a liberális népbolondításra és uszításra.

Jaj, dehogy fogunk most aljasságot emlegetni, de még végtelen pitiánerséget sem, csupán az érdekelne bennünket, hogy ez akkor itt most hogyan van, mert ekkora csalás a honi televíziózás történetében még nem volt. A kiretusálást és a hírhamisítást értjük; ezek szimpla ujjgyakorlatok, amelyekhez megvannak a megfelelő jellemek, gerincek és vastag bőrök. Ám élő adásban lekeverni hirtelen a tömeg hangját, de úgy, hogy a következő képeken még véletlenül se látszódjék tátogó ember, páratlan bravúr, ugyanakkor kockázat is. Az ugyanis nem olyan egyszerű, hogy amikor Koncz Zsuzsa elhallgat, és mi levesszük a hangot, akkor nyomban az első sorokban ülő notabilitásokat mutatjuk, mert például mi van, ha azok közül is pár a tömeggel énekel, mondjuk, Áder János.

 

Aki miért ne motyoghatná maga elé a többiekkel a híres zászlós strófát, hiszen egyrészt maximálisan független államfő, másrészt Bródy szövege abszolút nem veszélyes, nincs benne például olyan, hogy nyugodtan szennyezzük tovább élővizeinket. Mégse történt baj, az állami tévé úrrá lett saját magán, s ehhez nem elég a jól kifejlett professzionalizmus, ennek belülről kell jönnie, hadd ne mondjuk, erre születni kell.

Azelőtt az állami tévé időnként nyílt napokat tartott, s a nagyközönség beülhetett Takács ­Marika bemondói székébe, ­megnézhette, mekkora a valóságban Mazsola, s hogy néz ki a Telesport stúdiója. Most ilyen nincs. Most ha valaki bármire kíváncsi a tévével kapcsolatban, a sajtóosztályhoz kell fordulnia, amely a kérdést azonnal felteszi a Facebookra, ahol aztán bármi is a kérdés, gyakorlatilag elküldi az érdeklődőt az anyjába. Ehhez minden szakmai, de főleg erkölcsi alapja megvan, elvégre egy komoly tévés sajtóosztály leginkább a szakmában sehol nem használható protekciósokból, ágyasokból s egyéb kóklerekből áll.

Pedig igen érdekes volna ­látni, hogy amikor lekeverik a ­gyászoló ­tömeg hangját, ki int a stábnak, hogy le a hangot, s megremeg-e az adásrendező hangja, amikor kiadja az utasítást, persze nem azért, mert megszólalt benne a szakmai lelkiismeret, hanem, mert abban a pillanatban mégiscsak a szakma csúcsára érkezett. Tudniillik tényleg ez a szakma csúcsa. A hírhamisító hírekért felelős igazgató lett, a főretusőr is felső vezető; s ők adásnapról adásnapra adják tovább a szakma fortélyait a feltörekvő ifjú kollégáknak, akik tán nem is sejtik, hogy létezik ennek a hivatásnak esetleg egy tisztességes és színvonalas változata is. Mindenesetre ma már a huszonéves híradósok is skrupulusok nélkül mondanak bele bármilyen hazugságot a kamerába, és nyugodtan alszanak éjjel. Igaz, ennek társadalmilag megvan az az előnye, hogy kevesebb lesz az idegbeteg, önmagával meghasonlott, alkoholista tévés.

Bár azért várjuk csak ki a végét.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.