Már a múlt héten szólni akartunk róla, de nem mertünk, hátha mi nem hallottuk jól, ám aztán Grecsó Krisztán megírta az e heti Élet és Irodalomban, úgyhogy semmi baj a fülünkkel. Göncz Árpád múlt pénteki temetésén, amikor a Ha én rózsa volnék című Bródy-szerzemény utolsó strófájánál Koncz Zsuzsa a tradíciónak megfelelően hátrébb lépett a mikrofontól, hogy a tömeg egymaga fejezze be a dalt, a gyászolók az állami tévé közvetítésében csendben maradtak.
Minden videofelvételen s minden más csatorna közvetítésében énekeltek, a Duna Tévén nem. Egyszerűen lekeverték a gyászoló tömeg méltóságteljes és megrendítő énekét, így aki a köztévén követte az eseményeket határon innen és túl, azt láthatta, hogy immáron Göncz Árpád legodaadóbb hívei sem vevők a liberális népbolondításra és uszításra.
Jaj, dehogy fogunk most aljasságot emlegetni, de még végtelen pitiánerséget sem, csupán az érdekelne bennünket, hogy ez akkor itt most hogyan van, mert ekkora csalás a honi televíziózás történetében még nem volt. A kiretusálást és a hírhamisítást értjük; ezek szimpla ujjgyakorlatok, amelyekhez megvannak a megfelelő jellemek, gerincek és vastag bőrök. Ám élő adásban lekeverni hirtelen a tömeg hangját, de úgy, hogy a következő képeken még véletlenül se látszódjék tátogó ember, páratlan bravúr, ugyanakkor kockázat is. Az ugyanis nem olyan egyszerű, hogy amikor Koncz Zsuzsa elhallgat, és mi levesszük a hangot, akkor nyomban az első sorokban ülő notabilitásokat mutatjuk, mert például mi van, ha azok közül is pár a tömeggel énekel, mondjuk, Áder János.
