Közmunkásnak lenni nem közönséges dolog. Titokzatos utakon-módokon lehet ilyen pozícióba kerülni: különleges csillagállás teszi a Közmunkást, természetfeletti erő – vagy a Mindenható különös kegye. Ennek megfelelően a Közmunkás mosolyog. Átszellemült, légies, lebegő a mosolya közmunkaidejének minden egyes percében. Mintha boldog volna.
Hangulatának emelkedése már akkor megfigyelhető, amikor még csak közeledik az úgynevezett munkahely felé. Amikor belép, s az arcát megcsapja a fűtött folyosó rezgő levegője, a fülébe belecsavarodik a gyerekzsivaj, a foghíja azonnal napvilágra kerül. Ezért is küldik kerti munkára, ahol az esztétikai színvonalat nem befolyásolja a jelenléte. Ás, kapál, kukát ürít, talicskáz. Megbecsüli a munkáját. Míg más dohog, bosszankodik, hogy már megint reggel, menni kell a rohadt melóba, a Közmunkás még a szemetet is mosolyogva szedi, az eldugult vécében is zokszó nélkül, örömmel turkál. Büszke a posztjára, bár ez nehezen vehető észre: a Közmunkás lesunyja a nyakát, akármilyen colos, a háta meggörbed, s ha kalapja volna, két kézzel morzsolgatná a szélét a köldöke előtt, amikor a helyi alkalmazottakat, a határozatlan vagy határozott időre kinevezett dolgozókat meglátja.
A Közmunkás emellett igen játékos. Képes rá, hogy egyszerre akár több gyereket is futva tologasson a talicskán az óvodaudvaron, vagy két forduló között leálljon velük focizni. Játékossága mellett erős is. Nagy terheket vesz le a teljes munkaidőben foglalkoztatott kertész válláról.
