A Magyar Nemzeti Bank unortodox pénzköltési módszerei sok meglepetést már aligha okozhatnak. A mesés ingatlanportfólió, a magasztos céllal létrehozott, több százmilliárdos vagyon felett őrködő, s azt elvileg a köz javára hasznosító házi alapítványok működése, a megfeszített munkában megfáradt dolgozók pihengélése a sokcsillagos saját kastélyszállóban ma már jobbára csak az irigykedők körében szül visszatetszést. A Luxus Áruház Vörösmarty téri épületének 7,2 milliárdért történő tervezett bekebelezése például alig érte el az ingerküszöböt. Biztos, a Matolcsy György Közgazdaságtudományi Egyetem valamelyik tanszékének kell a hely.
Ne legyünk kicsinyesek, a pótközgáz hiánypótló intézmény lesz, ahol a jövő nemzedékének irányított agymosásával átprogramozhatatlan tudást plántálnak az arra fogékony diákok fejébe. Ahol megbízható káderek, kimondott szaktekintélyek osztják majd az észt. A sajátjukból, de a mi pénzünkön. Ahogy az MNB-s alapítványok is könnyen behatárolható körben terítik a pénzt.
Sok az ingatlan, sok a képre váró üres fal, a kiadó hely és az alapítvány gondjaira bízott milliárdoknak sem kell örök időkig állampapírban poshadniuk. Kultúrmissziót vállalnak tehát azzal, hogy egyes méltatlanul elfeledett, de újra felfedezett szerzők műveivel kitapétázzák a falakat, arról nyilvánvalóan nem tehetnek, hogy az illető a véletlenek szerencsés összejátszása folytán éppen valamelyik MNB-s tisztségviselő közeli ismeretségi körébe tartozik, netán rokona. Kovásznai György lehet például remek képzőművész, munkásságát helytelen lenne arról megítélni, hogy éppen Matolcsy György apja mellett-alatt dolgozott az egyik állami filmstúdióban.
