galéria megtekintése

A kétharmad leapadásáról

Azt mondta Simicska Lajos... amit mondott. Azt mondja Navracsics Tibor EU-biztos, hogy a Fideszen belül törésvonalak vannak. Azt mondják mások is, hogy repedezik a nagy jobboldali párton belüli egység. A tetejébe azt mondja még G. Fodor Gábor, hogy a „polgári Magyarország" szlogen (dereng valami?) a maga idején is csak egy marketing-eszköz volt, nem, több.

Sokak boldogan regisztrálják, most már tényleg itt a Fidesz végórája. Meglehet, közeledik, de azért érdemes számba venni néhány dolgot.

Először is azt, hogy a Fidesz demokráciában szokatlan méretűvé nőtt 2010-ben, s ha nagy szavazatveszteséggel is, de a kétharmadot megtartotta 2014-ben is. Temérdekszer leírtuk: a magyar politikatörténetet ismerve ezzel semmi meglepőt nem tett, hiszen a régi magyar politikában egyáltalán nem voltak ritkák a kétharmados, sőt a háromnegyedes kormánypártok.

 

Ezeknek a mamutpártoknak azonban volt egy másik jellegzetességük, felduzzadásukon túl. Az, hogy – mivel volt honnan – kisvártatva apadni kezdtek. A régi magyar parlamentben előfordult, hogy a kormánypártot képviselők tucatjai hagyták el, s ültek át az ellenzék padsoraiba. Megtehették? Meg, mert a kormánypárt 50-60 ember kilépését is el tudta viselni.

Nem azt mondjuk, hogy a Fidesz túlélné, ha 50-60 ember dezertálna tőle. Ilyen arányú lemorzsolódásra – úgy tűnik – egyelőre nem kell számítani. De miért is ne léphetnének ki képviselők ebből a gigászi frakcióból? Miért is ne osztódhatna a frakció, olvadhatna le a kétharmad?

Továbbmegyünk: ez lenne a természetes, mert ennyiféle irányzatot (a plebejustól a neokonig) egyben tartani valójában nem lehetséges és egy idő után nincs is értelme. A Simicska-sztori, Navracics megnyilvánulásai, bizonyos Fidesz-képviselők blogjai arra utalnak, vannak, akik akár ugrásra is készen állva el is hagyhatják majd a frakciót.

Kétszer kétharmaddal választást nyerni önmagában sem semmi, de ezt az arányt fenntartani, egyenesen csoda. Nem is feltétlen éri meg. Ezért a Fidesz nem akkor jár jól, ha a végletekig erőlteti az egységet, hanem ha szépen fokozatosan utat nyit a lelépők számára, s előbb utóbb „letornázza" magát egy normálisabb, a kétharmaddal már köszönő viszonyban sem lévő arányra.

Az 1945 előtti nagy kormánypártok pontosan ezt csinálták. Naggyá nőttek, ahonnét volt módjuk porladni. Végtelenül érdekes része ennek a történetnek, hogy ezek a porladások mit sem segítettek a mindenkori ellenzéken, mert az a tömegesen kilépő kormánypártiak megjelenése ellenére is reménytelenül széttagolt maradt.

Tanulság?



Kettő is van.

1. A nagy kormánypárt a lehető legvígabban túlélhet akár tömeges kilépéseket is.

2. Az ellenzék mindebből csak akkor kamatoztathat valamit, ha szervezeti tagoltságának deficitjét felfogva elkezd koncentrálódni. Nagy (bár csökkenő létszámú) kormánypárt mellett csak olyan ellenzék rúghat labdába, amely maga is nagy. Esetünkben a sok kicsi – a jelek szerint – nem megy sokra.

*

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.