A probléma magyar szempontból az, hogy míg a budapesti álláspontot Európában nem sokan osztják –vagy ha mégis, jól titkolják –, addig a románok csupán visszhangozzák, amit Bécsből, Párizsból vagy Brüsszelből is hallunk. Legutóbb tegnap szögezte le Cecilia Malmström uniós biztos, hogy bármilyen kísérlet, amely falak és kerítések építésére irányul, „nem az az Európa, melyet mi akarunk”. A román kormányfő pedig váltig hangoztatja, hogy Románia a menekültkérdésben egyeztetett álláspontot képvisel. Bukarest nem akar önfejűsködni, a sarkára állni. Persze a román választók között is akadnak, akik a határozottabb, ha úgy tetszik: szuverénebb vezetési stílust kedvelik. Nekik ott van Gabriel Oprea tábornok, miniszterelnök-helyettes, aki időnként – enyhén komikus ünnepélyességgel – elmondja, hogy Románia „szerényen, de öntudatosan” elutasítja a kötelező kvótákat.
A román álláspont mögött az a megfontolás áll, hogy lasszóval kell majd fogni azt a közel 1800 menekültet is, akiknek az elszállásolását Románia az önkéntes kvótarendszerben vállalta, a kedvezményezettek ugyanis nem akarnak Romániában maradni. Ennek fényében nem tűnik a valóságtól elrugaszkodottnak azt feltételezni, hogy Románia nem fogja megakadályozni a Szerbia felől érkező menekültek továbbutazását Magyarországra. Szijjártó szerint ezért „ésszerű távolságon” folytatják a határkerítés építését a román–magyar határon. Csakhogy könnyen kiderülhet, az „ésszerű távolság” 448 km, vagyis egészen fel, az ukrán határig terjed.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szerint a román határra tervezett kerítés nem a románokat és a magyarokat választja el, hiszen „eddig sem a zöldhatáron keresztül járkáltunk egymáshoz”. Csakhogy Kübekháza polgármestere máris jelezte, hogy a magyarokat viszont elválasztja romániai és szerbiai testvértelepüléseitől.
Ebben a kontextusban érdemes felidézni továbbá, hogy pár hete a bukaresti magyar nagykövet egy olyan lapinterjúval váltott ki diplomáciai botrányt, amelyben többek között a két ország közötti határátkelési pontok gyarapítását követelte.
