Annak is szerepe lehet, hogy a megemésztetlen múlt, a továbbélő konfliktusok miatt Magyar Bálint (a „maffiaállam” ötletgazdája) SZDSZ-es múltja önmagában is elég a gyanúhoz: nem bújik-e elő sorai közül az egykori párt mumusa, nem fertőzi-e meg az Orbán által sikeresen szitokszóvá tett „liberalizmus” ragályával az attól éppen szabadulni akaró baloldalt. Az még igaz is, hogy önálló monográfiájának azok a fejezetei, amelyek a közös múlttal szembesítenek, néhol fájdalmasan érzéketlenek a baloldali politika dilemmáival szemben. (És persze bőven lehetséges, hogy szocialista nézőpontból hasonló érzéketlenség nehezítette a liberális megközelítés megértését.) Számára a koalíció története az SZDSZ kudarcos próbálkozásainak története a szocialisták „szavazatszerző célzatú osztogatásának”, az állampolgárt „Gyerünk, vályúhoz” invitáló paternalizmusnak a megfékezésére. A maguk drámájának súlya alatt nemigen érintette meg a partner drámája: a társadalmi kontra gazdasági célok, a szociális emelkedés kontra gazdasági növekedés, klasszikus terminusokkal a szolidaritás kontra verseny konfliktusa, amellyel minden baloldali kormányzás megkínlódik. Ezt a konfliktust lehet jobban és rosszabbul megoldani, de ha valaki a kísérletekben pusztán a szavazatszerző hatalmi önzést látja, akkor megspórolja a legitim szempontok ütköztetését.
Ez is igazolja: noha a „maffiaállam” köré épített fogalmi keret nagyon is alkalmas a közös rendszerkritikai nyelv megépítésére, a „25 év” érdemi vitáját sem úszhatjuk meg. Csak a múlt és jelen koherens narratívájára épülhet jövőkép. Ennek gerincét talán a hűbéresekből és jobbágyokból ismét állampolgárt csináló emancipáció jelentheti, amely egyszerre ígéri a maffiarendszer politikai, szociális, gazdasági és lelki kiszolgáltatottságának, alávetettségének felszámolását.
Csakhogy hívó szavaink ma keveseket mozgósítanak, nyelvünk izolálódott és szétesett, kisodródott a közbeszéd szélére. Szükség van a drámaibb, elevenebb, tapinthatóbb fogalomkészletre. Hiába kritizáljuk helyesen és elkerülhetetlenül a demokrácia elsorvasztását, a Nyugat- és Európa-ellenességet, Orbánék „nemzetinek” csúfolt mitológiája a maga módján előre kivédte, felülírta, a kötet megfogalmazásában „felülkeretezte” ezt. (A nemzeti szuverenitás jegyében kell leráznunk a Nyugat és Európa igáját, a nemzet akaratát nem korlátozhatják bakafántoskodó intézmények stb.) Az egyetlen lehetőség, ha mi meg ezt a manipulatív, hamis „nemzetvallást” „keretezzük felül”, adunk új jelentést fogalmainak: amit erős Magyarországnak neveznek, az a gazdasági és politikai hatalom erősebb koncentrációja, amit nemzetnek, az a „politikai család”, a klientúra hálózatrendszere. A „maffiaállam” köré épülő terminológia képszerű volta, a részelemek kibontását lehetővé tevő allegorikus jellege, magyarázatra nem szoruló morális töltése alkalmasabb a mindennapi élmények és érzelmek előhívására, mint szokásosan politikai fogalmaink („korrupt”, „antidemokratikus” stb.).
Ezzel szemben a legfontosabb ellenvélemény az, hogy a „maffiaállam” leírása helytelenül tünteti fel pusztán cinikus manipulátornak a maffia belső körét. Az ellen-értelmezés éppen hogy (akár túlhajtott) küldetéstudatot, eszmevezéreltséget fedez fel a hatalomgyakorlók motívumai között. Nem látom sok gyakorlati értelmét annak, hogy feltétlenül eldöntsük a „gazember vagy megszállott” vitát. (Az új kötetben Madlovics Bálint fogalmaz így.) A végeredmény szempontjából érdektelen, mikor mennyire hisz üdvtanában az igehirdető főnök. Bizonyára van, amiben hisz, hiszen csak tehetetlenségünk leplezésére szoktuk démonizálni. A valódi maffiának is volt egyfajta etikai kódexe (még saját külön parancsolatai is), küldetéstudata, amely a „rend”, a „hűség”, a „család”, a „vérbosszú”, a férfias kötelességtudat morális kötőerejére támaszkodott, és feltehetőleg a maffiavezér önképéhez is hozzátartozott. Amit ma látunk, az az, hogy az ideológiának és a hatalmi önérdeknek még egyetlen ponton sem sikerült egymással konfliktusba kerülnie, utóbbi még soha nem áldoztatott fel az előbbi oltárán.
Az az érzésem, nem is fog. Annak ellenére, hogy mostanában a (hirdetett vagy megélt) küldetéstudat megalomán méreteket öltött. A legutóbbi kötcsei beszéd az Európát védő keresztes hadak élén láttatja a vezért, aki híveinek bepillantást engedett korábbi vívódásaiba: mire is szánta őt a sors. A szerep immár nemcsak nemzetvezetői, hanem világtörténelmi. Ő született helyretolni a felvilágosodás-liberalizmus-baloldal-ateizmus-migráció-iszlám csapássorozata által kizökkentett időt. Sajátos kombináció: a Keresztapa immár megváltóvá szeretne nőni. Elhiszem neki, de ez semmit sem változtat azon, hogy ez az új szerep kiválóan alkalmas a régi érdekek szolgálatára is. És mivel új pátosszal, még szuggesztívebb elemekkel tölti fel az uralmi nyelv fáradó energiáit, csak annál sürgetőbb lesz rátalálni a demokratikus ellenállás alternatív fogalmi-nyelvi rendszerére, saját értelmezési keretére.
A szerző az MSZP országgyűlési képviselője
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
