Mostanában korrupciós és más, nem kis politikai célzatossággal megspékelt ügyekben születik olyan ítélet, amely nem felel meg a sokszor készakarva felkorbácsolt várakozásnak. Így volt ez legutóbb Hagyó Miklós perében, és most a vörösiszap-katasztrófa vádlottjainak felmentésekor. Sokan gyanakszanak ilyenkor hátsó szándékra, színjátékra, az elit kulisszák mögötti lepacsizására. A laikusok jogérzéke azonban csapnivaló, az érintettek pedig váltig ragaszkodnak ártatlanságukhoz, egyesek plasztikusan vallanak az előzetesben töltött idő embert próbáló hónapjairól.
Anélkül, hogy felkészültség híján belemennénk abba, hogy enyhén ítélkeznek-e a bíróságok, vagy ártatlanok Canossa-járásával van dolgunk – érdemes inkább arra figyelnünk, hogy a bírók elé ezekben az ügyekben rendre hézagos nyomozati anyagok, félkész vádiratok kerülnek. Ahogy nem hiszek a dicsekvő eredményességi statisztikáknak, úgy a hibákat sem egyszerűsíteném le arra, hogy milyen fondorlatos húzások, alkuk köttetnek a kihallgatói szobákban, amik végén azután visszavont tanúvallomások döntik romba a sajtó számára korábban feltálalt, precízen adagolt történeteket. A rohamtempót hamar döcögőssé tesz egy-egy elhúzódó per, netán újratárgyalás.
A politika ebben a szférában is a pillanatnyi kamatra figyel, s nem érdekli a tőke, amit megcsapol. Bizalmi tőkének hívják és drágán mérik. Elveszteni könnyű, visszaszerezni nehéz. Ezekben az ügyekben valamennyi szereplő veszít. Azért, mert újra és újra elvarratlan szálakba ütközünk, a látvány és a látszat labirintusában kódorogva minden viszonylagossá válik, így a tanulságok legalább olyan szomorúak, mint maguk a történetek.
