Amikor az Egyesült Államok első magyarországi nagykövete, az öreg Theodore Brentano bíró 1922-ben megérkezett Budapestre, hogy itt pihenje ki a sok évtizedes bíráskodás fáradalmait, az USA pont úgy viselkedett, ahogy Orbán Viktor szerint kell neki.
Woodrow Wilson elnök nem akart úgy viselkedni. A világháború után fél évig itt nyüzsgött Európában, hogy összehozzon egy olyan világszervezetet, mely holmi egyetemes elvek nevében korlátozza „a nemzeti” (értsd állami) „szuverenitást”, és nem engedi, hogy a nemzetállamok azt tegyék a kisebbségeikkel, amit akarnak. Hogy a sérelmeket gyarapítsák, a viszonyokat mérgezzék, s belesodorják a világot egy következő világháborúba. „Az ármányok többé nem találhatnak menedékre, a sötét tervek bármikor napvilágra kerülhetnek, és azonnal megsemmisülhetnek, amikor a világ elítélő véleménye elsöprő egyértelműséggel fog kifejeződni.” Így szónokolt Wilson, aki nélkül valószínűleg létre sem jött volna a Népszövetség, mely hivatott volt ellenőrizni az új közép- és kelet-európai államok békeszerződéseibe beleszuszakolt kisebbségvédelmi cikket, miszerint „születési, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül” minden polgáruknak azonos jogokat fognak biztosítani.
Wilson, ahogy Bihari Péter az 1914 című kiváló könyvében írja, „minden lehetséges hibát elkövetett: a mérsékelt republikánusoknak sem tett gesztusokat, javaslataikat lesöpörte”. Az 1920-as elnökválasztási kampányban a republikánusok azzal kampányoltak, milyen szörnyű, hogy az elnök belevitte Amerikát a zűrös Európa zűrös ügyeibe, s hogy „belegabalyodtunk Európa összes gondjaiba” (William Borah). A demokratákat iszonyúan megverték, Wilson bukott politikusként vonult vissza. A Szenátus elutasította a békeszerződést is, a Népszövetséget is. Amerika hevesen vágyott vissza az izolációba, s az új elnök, Warren Harding vissza is vitte oda. Ettől kezdve nem érdekelte, mi történik a 30 millió európai kisebbségivel, köztük a hárommillió magyarral.
