Hidat építene a Jobbik elnöke.
Összekötné azokat, akikben elevenen élnek a huszadik század nemzeti sérelmei és a kommunizmus nevében elkövetett bűnök, azokkal, akik a Kádár-korszak szociális biztonságának elvesztésébe rokkantak bele.
A nemzetre hivatkozva elkövetett bűnökről nem esett szó.
A nemzet ma is sokak számára a zűrzavaros globális világ értelmezésének egyetlen belakható kerete. A „kádári kisember” talajvesztése nélkül pedig érthetetlen a rendszerváltás utáni tartós társadalmi krízis. Nem mindegy azonban, hogy a huszonegyedik századi feloldást ígérő Vona a traumákat feldolgozó emlékezetközösségről és a szociális állampolgáriságról beszél vagy a sérelmi politika „modernizálásáról” és a paternalista állam kiterjesztett hatalmáról? Az évszázad meglepetése lenne, ha nem az utóbbiakról lenne szó.
Szimbólumait illetően minden idők „legnéppártibb” Vonáját láthatta a hétvégi évnyitó beszédet figyelő közönség. Nemhogy árpádsávos, de nemzetiszín zászlók se sorakoztak a háta mögött. Volt viszont „Valódi néppárt” szlogen a pulpituson, hidat ábrázoló logó a molinón. Bár a korábbi támogatásnövekedés elvesztését kénytelen elkönyvelni 2015 végén, a pártelnök nem adta fel a kormányérettséget hirdető néppárti stratégiát. Ez a válasza a szélről előző, épp a Jobbik radikális javaslatait feltűrt ingujjal végrehajtó kormánypárt nyomulására. Vona emellett rástartol az oktatási és egészségügyi tiltakozásokra meg a korrupció elleni politikai küzdelem hasznaira. Ha csak egy részüket becsatornázza, nagyot nyer.
Radikális és kormányképes, egyszerre bal- és jobboldali, ellenzékből is kormányzó párt: a Jobbik rátalált a centrális politikai erő receptjére. Más kérdés, mire jut vele. A magyar politikai élet térdig jár azokban a felismerésekben, amelyek ott ragadtak az ötletek és álmok tartományában.
Maga a néppárti politika mindig különféle elemek keveréke, s egyúttal persze határmegvonás. Még akkor is, ha egy centrális néppárt egyszerre akar lenni minden és mindenki. Az igazi kérdés az, hogy mit kevernek bele a néppárti mixbe.
Bár egy szervezet változhat tartalmilag és személyi összetételében, mégsem rúghatja el magát egészen az induló bázisától. Inkább új elemeket csatol hozzá. Egy Jobbik típusú párt a szélsőséges irányvonaltól nem megszabadul, hanem egy új konstelláció részévé teszi, és beviszi a centrumba. Vagy köréje építi a centrumot. Vona Jobbikja mindeddig pontosan azzal tűnt ki, hogy egyre tágította az elfogadhatóság határait. Sokan ünneplik ezt a politikai korrektség elleni győzelemként, de néha érdemes szemügyre venni, hogy a kiszélesített gyűlöletmezőt miként lakták be a politikai élet szereplői az elmúlt évtizedben. Persze „meg lehet haladni” a bal- és jobboldali felosztást. A végén akkor is az értékeknél kötünk ki. Hogy vannak-e és mik volnának azok? Az „érdemközpontú demokrácia”, amiről Vona beszélt, eleve magában foglalja az érdemes és érdemtelen állampolgárok közötti választóvonal kijelölését. Amit országvezetőként nyilván ő maga rajzolna be oda, ahova addigi politikájából és érdekeiből következik.
Íme, felnőtt egy újabb politikus, aki bármit és annak az ellenkezőjét is megtenné a hatalomra jutásért. Sokan vélik, hogy ez „csak” politika, és csak ez a politika. Annál fontosabb lenne, hogy az önjelölt vezéreken túl a politikafelfogások is versenyezzenek egymással, hogy látszódjék: az egység szavai valójában megint kizárást jelentenek.
