Azért jött létre, hogy sikeresebb Európát, jobb életkörülményeket hozzon létre. Az eurózóna egészében a bevételek a korábbiaknál 20%-kal alacsonyabbak. Az európaiak kénytelenek voltak további engedményeket hozni – alacsonyabb fizetéseket, alacsonyabb hasznot, gyengébb lábakon álló szociális védelmi rendszereket – az euró megmentése érdekében.
Ambiciózusabb és más irányvonalra van szükség: tisztán látható, hogy jelenlegi formájában az euró kudarcra van ítélve. A pénznem felszámolása viszont nagyon költséges lenne. Amire mindenekelőtt szükség van, az az eurózóna szerkezetének és irányelveinek teljes reformja.
- Valódi bankunió szükséges egységes felügyelettel, közös letétbiztosítással és közös megoldással; ezek nélkül a pénz tovább folyik a leggyengébb országokból a leggazdagabbakba.
- Valamilyen formájú tartozásegyesítés, pl. eurobondok: Európai hitel GDP-arányban, amely alacsonyabb az amerikainál, az eurózóna negatív kamatlábbal kérhetne kölcsön, mint az USA.
- A „lustább” országok felzárkózását lehetővé tévő ipari irányelvek. A jelenlegi korlátozások blokkolják az ilyen irányelveket és elfogadhatatlanul nyúlnak bele a szabadpiacokba.
- Olyan központi bank, amely nemcsak az inflációra összpontosít, hanem a növekedésre, foglalkoztatásra és pénzügyi stabilitásra is.
- A növekedést gátló megszorítási irányelvek helyettesítése növekedést elősegítő, emberekbe, technológiába és infrastruktúrába való befektetésre összpontosító irányelvekkel.
- Egy szolidaritási alap a helyzet stabilizálására és az EU-hoz újonnan csatlakozó országok megsegítésére.
Az euró tervezése bizonyos neoliberális gazdasági doktrínákat tükröz, melyek a pénznem születésekor voltak érvényben. Az volt az elképzelés, hogy az alacsony infláció szükséges és szinte elegendő a növekedéshez és stabilitáshoz; hogy a központi bankok függetlenítése az egyetlen módja a monetáris rendszer biztosításának; hogy az alacsony adósságállomány és deficit biztosítaná a tagországok közötti gazdasági konvergenciát; hogy a pénz és munkaerő szabad áramlása biztosítani fogja a hatékonyságot és a stabilitást.
E doktrínák mindegyike hibásnak bizonyult. Részben mert csak az inflációra fókuszáltak a pénzügyi törékenység helyett, részben az ideológiai előfeltételezés miatt, amely szerint a piacok önmagukban mindig elegendők, és ezért a szabályozásnak minimálisnak kell lennie.
Mindezek miatt a független USA-beli és európai központi bankok rosszabbul teljesítettek a krízis kezdetekor, mint a kevésbé független vezető bankok az egyes meghatározó fejlődő piacokon.
Spanyolország és Írország fiskális többlettel és alacsony tartozás/GDP-aránnyal rendelkezett a válság előtt. Többek között a válság okozta a hiányt és a magas tartozást.
Úgy tűnt, hogy az emberek szabad áramlásának – miként a pénzének is – van értelme. De a válság sújtotta országokban a kölcsönök és a magánszektor megszorításai súlyosbították az állami szektoréit is. A nehéz helyzetbe került országokat a migráció kiürítette, és egyre növekvő adóterhet hagyott az ott maradókra.
A belső devalváció – az országon belüli fizetések és árak csökkentése – nem helyettesítheti az árfolyam rugalmasságát. Az egyre növekvő defláció tovább növeli a befolyást és a hitelek amúgy is egyre nagyobb terheit.
A legtöbb európai országban a válság legelején bevezetett extrém megszorítások csaknem a kegyelemdöfést adták meg. A kéthegyű recesszió és az elhatalmasodó munkanélküliség visszaszorítása óriási összegekbe kerül, de ez az egyensúlyban csak alig mutatkozik. Ez a legtöbb esetben nem azért javul, mert nő az export, hanem mert csökken az import.
Németország és néhány skandináv ország segített szenvedő szomszédainak, hogy kikecmeregjenek a válságból. De ha továbbra is ragaszkodnak a jelenlegi irányelvekhez, később –szenvedő szomszédaikkal együtt –sokkal magasabb árat kell majd fizetniük, mint amennyibe a fentebb körvonalazott program kerülne az eurózónának.
Az euró megmenthető, de ehhez több kell majd az Európa iránti elkötelezettségről szóló világos beszédnél. Ha Németország és mások nem hajlandóak megtenni, amit kell – ha nincs elég szolidaritás –, akkor az eurót meg kell szüntetni az európai projekt megmentése érdekében.
A szerző a Columbia Egyetem professzora, közgazdasági Nobel-díjas. Az írás a Foundation for European Progressive Studies (FEPS) kiadványában megjelent cikk rövidített változata
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy ameg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
