Az ELTE bölcsészkarának egy éve átadott Trefort-kerti emlékművét, amelyen minden rendszerezés nélkül sorakoznak a második világháború következtében meghalt egykori egyetemi polgárok nevei, sokan ma is épp azzal vádolják, amivel a Szabadság téri angyalos-sasos kompozíciót is. Azzal, hogy összemossa a magyar holokausztot a háború többi eseményével, vagyis lényegében eltüntetné az emlékezetből, hogy voltak százezrek, akiket meggyilkolásuk előtt megfosztottak mindenüktől, kilöktek-kilöktünk a nemzet és az emberi nem közösségén túlra, akiket – az újszülöttektől az aggastyánokig – kártékony rovarokként irtottak ki a világból, és az, hogy némelyek mégis megmaradtak közülük, a gyilkosok szándéka ellenére történt. És voltak tengernyien olyanok is, akik után tényleg nem maradt semmi.
Az, ha ezzel nem tudunk mit kezdeni, helytelen, de érthető. Azt felismerni, hogy mindebben van felelősségünk, komoly közösségi fájdalom, hosszú és nagyon nehéz munka. Ennek az együttérzést is érdemlő küszködésnek a jele a Szabadság téri sajnálatos műtárgy is: mások tették, és mi, mindnyájan és egyformán, csak elszenvedtük.
Egészen másról szól viszont az, hogy a bölcsészkar épületén futó bronzcsík nem tesz különbséget a meggyilkoltak között. A központi felirat világossá teszi, akárcsak a halál helyének megjelölése, hogy mi történt a nevek egykori viselőinek legtöbbjével. A gesztus, amely egybefogja az egyetem emlékezetében a halottakat, nem az akkori kirekesztés elfedése, hanem a jelen- és jövőbeli visszafogadásé: az a hely, az egyetem, ahol együtt voltak és vannak most ismét, nem tartja számon származásukat és hitvallásukat sem: az univerzitás azon eszményéből táplálkozik ugyanis, ahol, ahogy Pál apostol mondja, „nincsen görög és zsidó”: a tudás és képzés, a humanitás egyetemességéből.
