Ez az emléknap mindig is jelentős ünnepnek számított, de
a 90-es évek elején még csak a megkérdezettek negyede tartotta azt a legfontosabbak közt számon.
Vlagyimir Putyin első két elnökségének idején azonban ez az arány rövid időn belül egyharmadra emelkedett, majd az elmúlt egy évben 36 százalékról 42-re nőtt. Ez a változás aligha független attól a politikától, amely már 2005-től – a háború európai befejeződésének 60. évfordulójától – elkezdte a rendszer legitimációját egyre erőteljesebben a II. világháborús szovjet győzelemhez és áldozatvállaláshoz kötni.
Az orosz társadalom számára korábban sem volt titok az a drámai méretű veszteség, amit a Szovjetunió a háborús években elszenvedett. Már a gorbacsovi években módosítottak a háború idején elesettek, legyilkoltak és a megszállás embertelen körülményei között idő előtt meghaltak számán. A korábbi 20 millióval szemben ma már – a 80-as évek végén lezárult kutatásokra hivatkozva – közel 27 millió háborús áldozatot tartanak számon. Ez a Szovjetunió 1941-es határai között élő teljes népesség 13,5 százalékának felel meg. De még ennél is borzalmasabbá válik ez az adat, ha ahhoz hozzátesszük, hogy a halottak csaknem fele civil áldozat volt.
Mégpedig olyan áldozat, aki nem tudott elmenekülni a megszállók elől, akit nem tudtak evakuálni, és akit időben nem hívtak be katonai szolgálatra, és ezért a Szovjetunió megszállt területein rekedt. Mintegy 70 milliónyian voltak. Háromnegyedük nő, gyerek és idős férfi.
Közülük a háború idején minden ötödik meghalt, mert legyilkolták, mert éhen halt, mert nem jutott időben gyógyszerhez és orvosi ellátáshoz. Ezek az adatok a 90-es évek elején is ismertek voltak, mégsem tették május 9-ét oly fontos és kiemelt ünneppé, mint amivé az elmúlt években vált.
De nem csak az ünnep jelentősége nőtt meg. Azzal párhuzamosan módosult az a tartalom, illetve érzelmi töltet is, amit a társadalom többsége a győzelem napi megemlékezésnek tulajdonít. Ma az ünnep kapcsán a megkérdezettek csaknem 60 százaléka mindenekelőtt győzelmi örömet érez, miközben a válaszadók mindössze 18 százaléka gondolja úgy, hogy ez az emléknap elsősorban a fájdalomról szól. Ezek az arányok öt éve még egészen mások voltak. Ugyan 2010-ben is a győzelmi öröm képviselői voltak relatív többségben, ám az eseményekre fájdalommal emlékezők és a mindkét érzést egyaránt fontosnak találók együttesen még jóval többen voltak, mint a triumfálók. Most viszont ennek épp a fordítottja a helyzet.Mintha az állam egyre inkább kisajátítaná az ünnepet.
Talán még ennél is érdekesebbek a felmérésnek azok a részei, amelyek a háború kitörésének okaival foglalkoznak. A válaszokból egyrészt kiderül, hogy
az orosz társadalom egyre nagyobb része ezekben az ügyekben meglehetősen tanácstalan,
mert nem egy esetben a megkérdezettek közel fele nem tud vagy nem hajlandó választani a felkínált válaszlehetőségek közül. Másrészt az is jól látszik, hogy a szovjet magatartás bizonyos vonatkozásaival szemben meglévő korábbi kritikai viszony egyre inkább eltűnőben van. Arra a kérdésre például, hogy „mi tette leginkább lehetővé Hitlernek a háború elkezdését” ma jóval kevesebben válaszolnak a Molotov–Ribbentrop-paktumra való utalással, mint tették azt öt évvel korábban.
2010-ben még a megkérdezettek harmada gondolta úgy, hogy ez a megállapodás nyitotta meg az utat Hitler előtt, míg most már csak 19 százaléknyian vélekednek így. Ugyanakkor jelentősen megnőtt azok aránya, akik szerint elsősorban az 1938-as müncheni megállapodás aláírói a felelősek ezért. Beszédes, hogy a megkérdezettek fele ma nem tud vagy nem akar dönteni ebben a kérdésben. Az is jellemző, hogy ma kétszer annyian gondolják hamisítványnak a német–szovjet paktum titkos záradékát, mint öt éve. Igaz, a kétkedők aránya még mindig viszonylag alacsony (17 százalék), ám a tendencia annál aggasztóbb.
A megkérdezettek fele ma már azok közé tartozik, akik vagy határozottan, vagy bizonyos fenntartásokkal, de mégiscsak egyetértenek a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötésével.
Öt éve még csak a megkérdezettek harmada gondolta így. Mindez aligha véletlen és aligha független attól, hogy az ország politikai vezetése épp miképp vélekedik erről. Putyin 2009 őszén a Gazeta Wyborczában közölt írásában még amorálisnak és joggal elítélendőnek tekintette a paktumot. Igaz, már akkor is utalt a müncheni megállapodás aláíróinak felelősségére, de eközben mindvégig kitartott a német–szovjet paktum kritikus megítélése mellett. Ehhez képest egy ideje e kérdésről már egészen más hangsúlyokkal beszél.
A napokban a Merkel-látogatást lezáró sajtótájékoztatón már lényegében védelmébe vette Moszkva és Berlin 1939-es alkuját, arra hivatkozva, hogy az a Szovjetunió biztonsági érdekeit szolgálta. Érdekes, hogy ez a fajta – nem csak Putyin által hangoztatott – érvelés milyen könnyedén lép túl más államok biztonsági érdekein,
sőt, az sem zavarja, hogy Moszkva biztonságának szavatolásáért minden további nélkül meg lehet sérteni, sőt fel lehet számolni más államok szuverenitását. A német kancellár azonban mindezt nem hagyta szó nélkül és a sajtótájékoztatón jelentette ki, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktumot nem lehet anélkül vizsgálni, hogy ne lennénk tekintettel annak kiegészítő titkos jegyzőkönyvére.
És ha arra tekintettel vagyunk, akkor azt helytelennek kell tartanunk, olyan megállapodásnak, amely jogellenes alapon született.Majd ezek után mindehhez még hozzátette, hogy a háború kirobbantásáért a felelősség a náci Német-országot terheli. Vagyis világossá tette, hogy a maga részéről nem azért helyteleníti a megállapodást és tekinti azt jogellenesnek, mert ezzel mentegetni próbálná a náci Németországot és annak vezetését. Az utóbbi évek megváltozott putyini álláspontja már csak azért is nehezen érthető, mert minden jel szerint maga a szovjet vezetés se volt büszke erre a megállapodásra.
Ha ugyanis büszke lett volna – vagy ha azt nem tartotta volna titkolnivalónak –, akkor aligha lett volna szüksége arra a tiltólistára, amit nyugati szövetségeseivel a nürnbergi per előtt elfogadtatott. Ebben a Kreml kikötötte, hogy a tárgyalások során három kérdéskört semmilyen formában sem lehet majd érinteni. Ez a tiltás kiterjedt a szovjet politikai és társadalmi berendezkedéssel összefüggő kérdésekre, Moszkva háború előtti külpolitikájára és a még a háború előtt bekebelezett balti köztársaságokra. A külpolitika kapcsán négy kérdéskört konkrétan meg is nevezett. Mindenekelőtt az 1939-es szovjet–német megállapodásokat és az azokkal összefüggő ügyeket, továbbá Ribbentrop 1940 novemberében tett moszkvai látogatását, a Balkán kérdését, végül pedig a lengyel–szovjet kapcsolatokat.
A felsoroltakat tekinthetjük akár a rossz lelkiismeret lajstromának is.
Ha ugyanis ezekben az ügyekben minden rendben lett volna, úgy a Szovjetunió aligha ragaszkodott volna azok perből való kiemeléséhez. Láthatóan az Oroszországban zajló belpolitikai folyamatok már egy ideje azt igénylik, hogy a korábbi, már önkritikus elemeket is tartalmazó háborús emlékezet módosuljon és visszatérjen a feltétlen önünneplés állapotába. Ezzel a külvilág aligha tud bármit is tenni. Nem is feladata. A kritikai önvizsgálat az oroszországi politikai közösségre tartozik. Az azonban, hogy emlékezetünkben megőrizzük azok emlékét, akik életüket adták a nácizmus legyőzéséért, a mi kötelességünk is.
