Nem lévén liberális alternatíva az indulók között, azon tűnődhetünk mi, liberálisok, hogy odaadjuk-e voksunkat a legerősebb baloldali pártnak annak érdekében, hogy a Jobbikot maga mögé szorítsa. Ebben a lehangoló helyzetben azonban – mint erről sokszor írtam az elmúlt években a közoktatás kapcsán – minden szempontból az a legnyomasztóbb, amit a gyermekeinknek kínál a rezsim. Az oktatási autonómia szétverése, a pedagógusok hivatalnokosítása és központosítása, az ostoba és idejétmúlt, azonban működésképtelen modell ráoktrojálása a közoktatásra máris megmutatta hatását: romló PISA-eredmények, elbizonytalanodó pedagógiai műhelyek, soha nem látott jelentkezési számok az alapítványi iskolákba annak érdekében, hogy aki megteheti, kimenekítse az állami rendszerből a gyermekét.
Abból a rendszerből, amelynek más célja nincs, mint kisajátítani a gyermekeket, s kreativitás, önmagukra ébredés, a tanulás megtanítása helyett a központi eszme nyomán születő direktíva-tananyagot beléjük verni. A pojácák és gazemberek uralgó korában azonban egy korosztállyal feljebb is igen elgondolkodtató képet látunk. Miközben zajlott a kisebb-nagyobb botrányokkal tarkított érettségi, megjelent egy fontos kutatás az Aktív Fiatalok Kutatócsoportja (vezetőjük: Szabó Andrea) jóvoltából.
Ebből a következőket tudjuk meg egyebek mellett:
– az egyetemisták és főiskolások körében a Jobbik a legnépszerűbb párt;
– az egyetemisták és főiskolások 74 százaléka elégedetlen vagy nagyon elégedetlen a demokráciával;
– 42 százalékuk véli úgy, hogy a demokrácia jó, ám 29 százalékuk szerint mindegy az ő szempontjából, hogy milyen rendszer van, s 23 százaléka az egyetemi diákságnak úgy gondolja, bizonyos körülmények között jobb a diktatúra, hat százalék pedig úgy véli, a jelenlegi rendszernél itthon jobb lenne a diktatúra. Mindez – miközben részben átfedésben van egyes európai tendenciákkal is – olyan képet mutat, hogy rögtön több empátiával gondolhatunk mindazokra, akik végtelen szkepszissel látják az ország helyzetét.
Több empátiával, de annál kevesebb egyetértéssel: a riasztó számok nem eleve elrendeltek, s nem kell, hogy így maradjanak.
Azonban könnyű belátni, hogy rendkívüli jelentősége van annak, miképp gondolkodik az a generáció, amelynek képviselői hamarosan átveszik a stafétabotot; milyen attitűddel kerülnek ki a munka világába, s ott mindinkább meghatározó pozícióba. Magam némi önkritikával is olvasom ezeket az eredményeket: hiszen mindannyiunk teljesítményének egy szegmenséről állít ki bizonyítványt (eltérő felelősséggel persze), akik részesei voltunk a rendszerváltás utáni politikai mainstreamnek valaha, ez az adathalmaz.
A demokráciától való nagy tömegű elfordulás s az ezzel párhuzamos, majd minden ötödik diáknál kimutatható Jobbik-szimpátia, egyfajta anti-hatvannyolcas fordulat sok alkérdést vet fel, és egy fundamentálisat. Alkérdés például – amely persze az alapvető kérdésre való válasz megtalálásához hozzásegíthet bennünket –, hogy a tendencia szempontjából mennyire releváns, hogy a megkérdezettek már (szerencséjükre) nem éltek diktatúrában. A Jobbik iránti vonzalom mennyire protest/dac eredetű, és mennyire jelent valódi azonosulást a gyilkos eszmékkel?
A diktatúra helyeslése mögött mennyi ismeret van egy valódi diktatúra működéséről, annak életmód-korlátozó funkcióitól a bezáruló világig? Az elmúlt négy év háborús retorikája, az erő kultusza, a folyamatos „harcban állunk” (még a békemenetünk is egy rohamosztag) politika mennyiben mintaadó? A fenti kérdésekre a választ nyitva hagyva, állítom, hogy az alapkérdés természetesen nem lehet más, mint hogy: mit kell tenni a demokratikus működés népszerűsítéséért, a szélsőséges erők elutasításáért, a pozitív emberi jogi attitűd beágyazódásáért a fiatalok körében?
Ez Magyarország alapkérdése. Mert ne legyen félreértés: Orbán előbb-utóbb bukni fog pártjával együtt. Az a féltotalitariánus, félig se kapitalista s kicsit sem európai modell, amelyet működtet, már csak gazdasági okokból fakadóan is szükségszerűen csuklik össze a következő években. Azonban mindazok, akik azt szeretnék, hogy visszatérjünk arra az útra, amely nyugati irányba viszi az országot, s egy szabadelvű világban szeretnénk boldog és az önmegvalósítás esélyével induló gyermekeinket látni, tudják: Orbán bukása kevés a sikerhez, ahhoz a fenti trendek megváltoztatására is szükség lenne.
A nagy szavakkal naponta operáló kormányzati propaganda mellett, ahol persze minden szó ki is üresedik, és a trafikok is „nemzetiek”, csendben mondom: ez lenne a nemzeti feladat. Itt és most szükségképp nem lehet az: ahol a kormány olyan romboló oktatáspolitikát csinál, amilyet ez a kurzus, ahol a Fidesznek eszébe sem jut karanténba zárni a Jobbikot a többiekkel együtt, ez bizony nem tud és nem is lehet az. Mindazonáltal lehet az az ügy – a közoktatás mellett –, amelyet a legkomolyabban vesz minden olyan civil és politikai erő, amelyik ebben érdemben segíteni szeretne.
Amit biztosan tudunk: a felvilágosított abszolutizmus gőgjével hirdetett szólamok és projektek („a demokrácia a jó, ha nem érted, hülye vagy, és coki”) kizárólag kontraproduktívak lehetnek. Ahogy a borzalmas és lassan XIX. századivá süllyedő büntetőpolitika is csak árt, a „ciki vagy, ha így gondolod” erőből való hangsúlyozása se hozhat eredményt. Einsteinnel szólva: ha az emberek csak azért jók, mert félnek a büntetéstől, és várják a jutalmat, akkor tényleg sajnálatra méltók vagyunk. Annak a közösségi tereit, képviselőit és platformjait kell megtalálnunk, ahol mindezek a gondolkodási formák alternatívát kapnak, ahol olyan dialógusok és projektek működnek, amelyek gondolati váltást idéznek elő.
A projektek sokfélék lehetnek: közös szociális aktivitás, előadások, demokratikus intézmények és modellek működésének belülről megismertetése valódi részvétellel, diktatúrák mindennapjainak és azok következményeinek megismertetése, szociológiai táborok, drámapedagógiai műhelyek, trendi világsikerű cégek és startupok képviselőinek bevonása közös munkákba stb. Ebben nekünk, idősebb oktatóknak, hajdani politikusoknak az építkezésben való segítő szerepünk lehet, igény esetén, a törekvést fiataloknak kell képviselniük és megvalósítaniuk. Amikor a demokrácia ilyen nagyfokú elutasításáról, a diktatúra iránti szimpátiáról, a nettó rasszista és kirekesztő Jobbik iránti vonzalomról olvasunk a „kiművelt emberfők” legifjabb generációjánál, kétségbeesés helyett idézzük fel Erich Fromm tanítását:
„Sokan feltételezik, hogy az egyenrangúság magában foglalja azt is, hogy mindenki éppen olyan, mint a másik, vagyis hogy az egyenrangúság azonosságot tételez fel. Azonban az egyenlőség és az egyenrangúság követelése valójában éppen ennek az ellenkezőjét tartalmazza: azt, hogy legyen az emberek között bármennyi különbség, egyik sem használhatja fel a másikat eszközül céljai eléréséhez, hogy minden emberi létezés önmaga célját jelenti. Ez azonban annyit tesz, hogy mindenkinek, nemének és saját népének tagjaként, szabadságában áll különös individualitásának kibontakoztatása. Az egyenrangúságban nem a különbségek tagadása foglaltatik benne, hanem azok legtökéletesebb megvalósításának a lehetősége.”
Ennek megértetése a demokrácia, a tolerancia (és hogy egy „szitokszót” is mondjak: a liberális gondolat) alapja. Negyedszázaddal a rendszerváltás után mindez akár lehetne evidens – nem az. Mint látjuk, nagyon nem az. Sokan talán úgy vélik kedves olvasóim közül, hogy a probléma túl általános, miközben a Fidesz hol a takarékpénztárakat lopja el újabb és újabb furmányos eszközökkel, hol arról olvasunk, hogy gyermekek fekszenek le naponta éhesen, hol azt látjuk, hogy az uniós pénzek folyósítása se megy már, hála a kormány totális impotenciájának, hol hazug angyalok és sasok épülnek a város közepén, nincs idő s erő ilyen széles spektrumú problémák orvoslására.
Magam viszont azt állítom, hogy ezekkel a problémákkal – s mindazzal, ami csőstül jön még ebben a ciklusban – természetesen érdemben foglalkozni kell, azonban ha nem reflektálunk mindarra, amivel ez a kutatás szembesít bennünket, akkor ifjú felnőtteinket magukra hagyva sorsproblémáikkal s tévútra vivő válaszaikkal, nem végezzük el azt a feladatot, amellyel gyermekeinknek s egy élhetőbb országnak tartozunk.
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
