Gazdaságilag természetesen le tudjuk kezelni az Európát érintő jelenlegi problémát (bármit is állít erről Orbán Viktor, pláne a 0 menekült befogadására vállalkozó Magyarország vonatkozásában); és le fogjuk tudni kezelni a klímamenekültek áradatát is, amikor majd a nyomorgók és képzetlenek érkeznek. Ezt részletes előrejelzések és elemzések nélkül is bárki azonnal beláthatja, ha az Európán kívüli mai helyzetre vet egy pillantást. Jelenleg például az évtizedek óta tartó háborúk által tönkretett Libanonnak nem jelent megoldhatatlan problémát az 1 millió 250 ezer szíriai, 500 ezer palesztinai, hatezer iraki, négyezer szudáni menekült ellátása – a maga 4 millió 467 ezres, azaz a magyarországinak 45%-át kitevő népességével, Magyarország bruttó nemzeti termékének 34%-ára rúgó GDP-jével, a Magyarországénak 11%-át kitevő területén.
De nyomáspróba a jelenlegi menekültáradat abból a szempontból is, hogy a világ mennyire áll készen a fenntartható fejlődésre való átmenetre, közel 30 évvel a vonatkozó ENSZ-határozat után. A fenntartható fejlődés definíció szerint olyan gazdálkodást jelent a rendelkezésre álló természeti erőforrásokkal, amely mellett biztosítva van, hogy a jövendő generációk számára is rendelkezésre álljanak ugyanezek az erőforrások. (Ugyebár ezért kellene minél gyorsabban áttérni a nem megújuló – kimeríthető – erőforrások használatáról a megújulók használatára, és azokat is csupán a megújulóképességük határain belül szabad hasznosítani.) Ez a fenntartható fejlődés elve feltételezi, hogy a ma élőkben működik az „intergenerációs szolidaritás”, azaz a cselekvésüket hatékonyan kormányozza az a cél, hogy ne tegyék tönkre az utánuk jövők életfeltételeit.
Annak, hogy ez része-e az attitűdkészletünknek, hatékony tesztje annak vizsgálata: működik-e bennünk az intragenerációs szolidaritás. Azaz hajlandók vagyunk-e döntéseinket annak figyelembevételével meghozni, hogy azok miként hatnak a kortársaink – a más térségekben vagy más társadalmi csoportban élők – életlehetőségeire, valamint hajlandók vagyunk-e segíteni azoknak, akik természeti vagy társadalmi katasztrófák következtében bajba jutottak? Ez két kérdés, és a második tekintetében a Közel-Kelet, Közép-Afrika, illetve Távol-Kelet egyes országai példát mutatnak a Nyugat jóléti államainak. Amelyek közé Magyarország is odatartozik (a lakosság közel 40%-át sújtó, állami eszközökkel elmélyített szegénység ellenére), és amelyek, bár megtehetnék, ma csak minimális mértében támogatják a menekültprobléma tényleges súlyát viselő országok erőfeszítéseit.
Ami az első kérdést illeti: Európa és a Nyugat a mostani háborús menekülthullám tekintetében adós a kiváltó okok kezelésével: azon háborús tűzfészkek kioltásával, amelyek közül többnek ráadásul ő maga gyújtotta meg a tüzét végiggondolatlan beavatkozásaival. (A tétlenség gyakorlata töretlen: a délszláv háborúk idején, például Srebrenicánál ölbe tett kézzel nézték az ott állomásozó európai békefenntartó erők a népirtást. Éppúgy, mint 1994-ben Ruandában.)
Magyarországnak e téren nincsenek lelkiismereti gondjai. Az alaptörvény P) cikkének (1) bekezdése ugyan az állam és mindenki kötelességévé teszi a fenntartható fejlődés elvének érvényesítését, de (a Közel-Keleten és például Közép-Afrikában is tapasztalható) intragenerációs szolidaritás kizárásával, csak a belföldi lakosság leszármazottainak érdekében: „A természeti erőforrások, különösen a termőföld, az erdők és a vízkészlet, a biológiai sokféleség, különösen a honos növény- és állatfajok, valamint a kulturális értékek a nemzet közös örökségét képezik, amelynek védelme, fenntartása és a jövő nemzedékek számára való megőrzése az állam és mindenki kötelessége”.
Ez persze teljességgel ellentétes az ENSZ fenntartható fejlődés határozataival, amelyek a gazdaságilag hasznosítható természeti vagyon jelentős részét az emberiség közös örökségévé nyilvánítják, valamint azon ENSZ-egyezményekkel, amelyek a természeti, illetve a kulturális értékek egy részét nyilvánítják ugyancsak az emberiség közös örökségévé, jóllehet Magyarország kötelességet vállalt mindezek betartására és alkalmazására, s az alaptörvény Q) cikkének (2) bekezdése általánosságban is rögzíti, hogy „Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeinek teljesítése érdekében biztosítja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját”.
Nem mondhatni, hogy Orbán ezen összhang megteremtésén fáradozna éppen. Ami rosszabb, a kerítéstervét a magyar jog felrúgásával készül megvalósítani: a hazai, valamint a honosított nemzetközi egyezmények alapján védett természeti, illetve kulturális vagyon jogellenes károsítása árán.
Az már nem elvi, hanem gyakorlati kérdés, hogy a fizikai kerítés, valamint a törvények és kormányrendeletek tömegének rapid átalakításával emelt adminisztratív szögesdrót együtt is alkalmatlan a migrációs nyomás problémájának még az átmeneti kezelésére is. A csomag egyetlen értelme az idegenellenes attitűdök és általában a társadalmi intolerancia felpiszkálása. Ez pedig sokkal nagyobb és sokkal jelenvalóbb veszély az országra nézve, mint a menekültek esetleges járványos betegségei.
A szerző közgazdász, a Védegylet önkéntese
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
