„Sok a duma, kevés a viselkedés!”
Benke Tamás
„Ne haragudj, nincs véletlenül egy telefontöltőd? Csak addig kéne, míg megiszom ezt a kávét, hogy be tudjam kapcsolni, pár perc az egész. Meg kéne csinálnom a mai fotót. Nem, ez nem jó, nem olyan a vége. Jó, hát köszi, azért rendes vagy. A pultos lánynak sincs, vagyis van, de csak iPhone, nekem pedig ilyen sima mikro USB-s kéne. Most. Muszáj volna gyorsan megcsinálnom azt a fotót, és elmennem a következő 105-össel, különben elkésem, és nemhogy ebben a hónapban: ebben az évszázadban se késhetek többet, ezt mondta a menedzser, aki egyébként is kivan rám. Folyton feljelentget, hogy tiszteletlen vagyok, pedig nem vagyok. Mintha e nélkül nem lenne éppen elég fárasztó ez az egész. Mi? Hát hogy folyton harcolni kell a fogalmatlanokkal, akik nem értik, hogy tízharmincegykor már nem adhatok ki reggelit, vagy az agybeteg kigyúrtakkal, akiknek magas, hogy Nagyravágyó Menü csak a Keletinél van. Érted, nem értik, hogy az hogy lehet: ha ott van, itt miért nincs. És ha meg leégetik magukat a szintén nem éppen atomfizikus csajuk előtt, akkor az én kurva anyámat, érted. Mi sem természetesebb, óránként 550-ért. Egyszer az egyik ilyen az arcomba köpött. Sűrűt. Akkor hátramentem és elbőgtem magam. A menedzser meg kiröhögött. Mióta apám meghalt, 25 éve, összesen kétszer sírtam, ez volt az egyik. A másik meg akkor volt, amikor Janka megkért, hogy menjek el, majd a bátyja utánam hozza a cuccaimat. Pár hét múlva lesz egy éve. Azt mondta, hogy szeret ő, igazán, de nem vagyok biztonságos, így mondta. Nem az, hogy veszélyes vagyok, hanem hogy nem lehet rám alapozni, nincs bennem kitartás, semmit se tudok végigvinni, és így hogy szüljön nekem gyereket. És hogy majd akkor menjek vissza, ha föl tudok mutatni valamit. Amúgy igaza van, éppen azért bőgtem, mert igaza van. Az egyetemet se fejeztem be, aztán két OKJ-st is elkezdtem, de azokat se. Egyetlen munkahelyen se tudtam pár hónapnál tovább megmaradni, ez is igaz. Megunom a dolgokat, és akkor abbahagyom, és tényleg, hát egy gyereket nem lehet megunni és abbahagyni, igaza van a Jankának ebben.
Azt mondta, ad időt, addig nem keres mást. Mondtam, oké, és másnap már lett is állásom. Jó, 550 óránként, az nem sok, de pár hét múlva már egyéves lesz a munkaviszony. Az abszolút rekord. És akkor visszamegyek Jankához, és viszem a fotókat is. Ja, semmi extra, csak az első nap kitaláltam, hogy ha már úgyis minden reggel itt kávézom ezen a teraszon, csinálok egy ilyen sorozatot. Tudod, tele van ilyesmivel a net: ugyanabból a pontból mindennap egy fotó, egy éven át.Miről? A térről. Az emberekről. És akkor ha megvan a 365, összefűzöm. Ez biztos tetszik majd a Jankának. Hogy viszek neki egy csomó embert, több ezret. Árva, én meg ugye félig, és akkor így mégis lesz egy iszonyú nagy közös családunk, és majd mesélek neki a rokonainkról. Biztos sokan meghalhattak időközben – egy év az hány halál lehet? De én hazaviszem neki őket mégis. Élve. Ez szép, nem? Nem tudom, vagy valami versben olvastam, vagy valami francia filmben láttam. Vagy is-is. Nem hiszem, hogy én találtam ki. A francia költészet remekei – ez lesz a sorozat címe. Érted, eddig nem hagytam ki egyetlen napot se, és akkor épp most csússzak el? Ezt végig kell vinnem most már. Figyelj... megcsinálhatnám a mait a te telefonoddal esetleg? Aztán valamikor küldd el levélben, jó? És akkor majd rólad is mesélek valami szépet otthon.”
