A gyűlölködési program állami terméke a „terrorveszélyhelyzet” kodifikálása, amely a kormánytól teszi függővé a rendkívüli intézkedések bevezetését. Külügyminiszterünk Ankarában feltűnő buzgalommal támogatta Erdogan leszámolási hadjáratát. Mintha tanulmányúton járna. Ne feledjük, az 1998-as országgyűlési választások előtt hazánkban voltak robbantásos akciók. (Győzött a Fidesz, és csend...) A kormány már megteremtette az Erdogánéhoz hasonló jellegű leszámolás jogi feltételeit. Egy polgári engedetlenségi akciót vagy bármely provokációt terrorveszélyhelyzetté átminősíteni gyerekjáték.
Orbán az Országgyűlés őszi nyitóülésén diadalmas győzelmi jelentéssel rukkolt ki, mint Rákosi Mátyás az ötvenes években, érezvén a katasztrófa közeledtét. A versenyképességünk romlása példátlan Európában. A kormányzati munka minőségét tekintve már Kambodzsa is előttünk jár (a Word Economic Forum szerint). Ezt a gyalázatot kell eltakarni a gyűlölködés nemzeti leplével.
Rettegjenek a baloldali kormányzatok, mert Orbán őket bünteti, ha az EU-val szemben alulmaradna. A választók pedig ne csak szükségét érezzék annak, hogy a kormány megvédje őket, de népszavazáson kötelezzék is erre! Védjen meg minket a kormány a menekültektől. És Brüsszeltől. És az USA-tól. És egymástól. Mert mindenki ellenünk van.
De mi a félelem ára? A szabadság. A merényletekre minden kultúrország úgy reagál, hogy „nem félünk!”. Éljük az életünket! Az állam meg tegye a dolgát. Mit mondott a New York-i anya gyermekének a tornyok ledőlése utáni pánikban? „Bobby, a legfontosabb, hogy ne félj!” (Fallaci: A harag és büszkeség ) Ugyanott olvassuk: „Minél nyitottabb és demokratikusabb egy társadalom, annál inkább ki van téve a terrorizmusnak. Minél szabadabb egy nemzet, annál nagyobb a kockázata a tömegmészárlásoknak.” És ha a legdemokratikusabb országokban a legnagyobb a terror kockázata, akkor fel kell adni a demokrácia iránti igényünket? Diktatúrába kell menekülnünk, hogy védettek legyünk? Alattvalókká kell válnunk, hogy ne féljünk? Orbánt kell kiszolgálnunk, és akkor nem kell félnünk a menekültektől? Csak a hatalomtól?
A félelem ára az alávetettség. A kiszolgáltatottság. A félelem legyőzésének díja a szabadság. Október 2-án arról döntünk, hogy szabad világot akarunk vagy rabságot. Mi magunk akarunk szembenézni a kihívásokkal, vagy az országot a kisajátítóira, a gyűlöletkeltőkre bízzuk. Azokra, akik majd rohannak külföldre a milliárdjaik után, ha a hatalmukat veszni látják.
De mit kell tennünk?
Vegyük ki a részünket a bajbajutottak megsegítéséből. Hatvan éve kétszázezer honfitársunk szorult rá mások emberségére. Segített mindenki. ’56 végén egy éjszakát vitatkoztunk hárman kamaszok, hogy menjünk másnap vagy maradjunk. A bátyámmal maradtunk. Micu barátunk a teherautóval elment, s Montanából jelentkezett fél év múlva. Mindenhol segítettek neki. Mérnök lett, rakétákat tervezett.
Fogadjuk meg Tamás Gáspár Miklós e hasábokon közzétett javaslatát. De ne maradjunk le az osztrákok mögött! Annyi migránst fogadjunk be, mint ők. Ne kelljen szégyenkeznünk. Vállaljunk a terhekből. És dolgozzuk ki azokat a jogszabályokat, amelyek képesek az ideérkezők megnyugtató szelektálását és a majdani együttélés biztonságosságát emberségesen megoldani. Amiről Ungváry Rudolf írt ezeken a hasábokon.
Hatvan éve adósai vagyunk sok-sok országnak. És ma is köszönettel tartozunk azoknak a nyugati országoknak, amelyekben honfitársaink százezrei próbálnak boldogulni. Igen nagy részük minősül majd migránsnak a Brexit miatt.
Miből segítsünk? Be kell szüntetni az ország lerablását. Brüsszeltől, az európai polgároktól 12 ezermilliárdot kapunk! Ne tessék a felét, harmadát ellopni!
’56 előtt működött egy Petőfi Kör. Ma nagyon sok „Kör” van, Deáktól Eötvösig. Ha majd ezek az erőfeszítések összeérnek, mondjuk, egy Petőfi 2.0 fórumban – akkor majd reménykedhetünk.
Ha színre lépnek azok, akik nem pártokat akarnak győzelemre vinni, hanem az országot akarják megmenteni. Akik ennek érdekében, átmeneti jelleggel létrehoznak egy nemzeti választási pártot. Ami mögé minden tisztességes ember, pártonkívüli, szoci, fideszes, momás, együttes, péemes odaállhat. És a választási győzelem után megkezdhetjük végre a felzárkózást a Nyugathoz. És emelt fővel vállalhatjuk magyarságunkat mindenütt a világban: ismét leráztuk magunkról a zsarnokot. Mint hatvan éve.
A szerző a Kutatási és Technológiai Innovációs Tanács egykori elnöke
