Ez az érvelés semmiben sem különbözik a doppingolást bagatellizáló mondatoktól, de talán jobban érezzük, mennyire hamis, mert mindannyian érintettek vagyunk benne.
Tudjuk, hogy az orvosnak csúsztatott pénz nem a hálát, hanem a beteg kiszolgáltatottságát fejezi ki, és egy olyan időpontban követel anyagi áldozatot, amikor az ember financiálisan is rendre a legelesettebb.
Az pedig egyértelmű hazugság, hogy a paraszolvencia legalább az orvosok között igazságot tenne pénzbeli elismertség szempontjából. Valójában a jó szakosodást és a hétköznapi pofátlanságot díjazza.
Az igazságérzetünket a másik adóelkerülése zavarja, de amikor választás elé kerülünk, hogy a jóval olcsóbb, de közterhet nem viselő Uber-sofőr, vagy az adóhatósághoz bekötött taxis vigyen minket haza, az előbbit választjuk. Az agresszív építkezési vállalkozó forduljon fel a terepjárójában, de azért nálunk is számla nélkül csinálja meg a fürdőszobát. És pont így nézzük a meccset, a viadalt. A mi emberünket ne gáncsolják el szabálytalanul, de hogy ő milyen eszközöket választ a győzelemhez, az nem érdekes.
Évekkel ezelőtt korrupciókutatók megvizsgálták a New York-i rendőrség által tiltott helyen való parkolásért megbüntetett diplomaták listáját. Az ENSZ-hez delegált nemzeti képviseletek mentesülnek a büntetések megfizetése alól, a közlekedésiek így csak dacból töltögetik papírjaikat. A kutatók a cetlik kiértékelésénél arra jutottak, hogy a legtöbbet szabálytalankodó kirendeltségek toplistája megegyezik a nemzetek korrupciós indexével.
A két gondolkodás ugyanis egy tőről fakad: én különb vagyok, és ezért több is jár, mint másoknak.
A sport világában a versenyzőkkel együtt a nemzetek értékrendje is egymásnak ütközik. Hiába sértődik meg egész Oroszország vagy fél Kína: ahol az emberek gyomra nem veszi be a mindennapos stikliket, ügyeskedéseket, szabálytalanságokat, ott azt a megbecsülést sem fogják megadni az állam teljes eszköztárával fejlesztett győztes atlétáknak, amelyre szomjazva az adott ország az egész rendszert működtette. Amerikának fontosabb volt a törvény előtti egyenlőség ethosza, mint a Lance Armstrong és Marion Jones sikerei felett érzett büszkeség. De
a németek épp most szolgáltatnak hasonló példát.
Játsszunk el a gondolattal: kilenc évvel az olimpia után kiderül, hogy az ötkarikás játékokat Budapestre hozó legendás magyar olimpiai bajnok a siker érdekében részt vett néhány ázsiai delegált lefizetésében. Elítéljük vagy megbocsátunk neki?
A németek épp ezekben a napokban ítélik el Franz Beckenbauert a 2006-os labdarúgó-világbajnokság megszerzése érdekében használt feketepénzekért. Lehet a németek döntését túlzottnak vagy hálátlannak tartani, de ezzel csendben kapitulálunk az országot mérgező hétköznapi korrupció előtt is. Lehet a doppingot a rendszer részeként elfogadni és a sport nézése közben félresöpörni, de tudnunk kell, ez a képességünk tesz oly sérülékennyé a jövőnkkel rulettező hatalommal szemben.
