Csak egyetlen programnak van értelme: visszaállítani a demokráciát. Nem volt ez másképp az olasz és német hatalmakkal (és szövetségeseivel) szemben, se a francói Spanyolország, se a salazari Portugália, de még ezeknek a rendszereknek az első mutációja, a peróni Argentína esetében sem. De – Argentína kivételével – sohasem az egykori demokráciát állították helyre, hanem annak a tanulságok alapján újjáteremtett, összetettebb változatát, mivel a demokrácia örökké tökéletlen, de önmagát javítani tudó rendszer.
Ahhoz, hogy ennek a nagyon egyszerű „programnak” megfelelő hatóereje legyen, megfelelő politikai helyzetre van szükség. Amelyben kiderül, hogy a demokrácia minden hibájával együtt még mindig a legélhetőbb, s ezért valójában a legerősebb rendszer. Ehhez pedig az kell, hogy vagy az önkényuralom addig feszítse a külpolitikai húrokat, hogy az ellene végre összefogó demokratikus államok erőszakkal megdöntsék (mint ahogy ez a tengelyhatalmakkal történt). Vagy olyan belső gazdasági helyzet álljon elő, hogy a tömegek megmozdulnak (Portugáliában). Vagy olyan belső érlelődési folyamatok játszódjanak le a mindenkori vezér halála után, hogy a rajta kocsányon lógó, uralkodó elit újabb vezér nélkül nem képes megakadályozni a szerves átmenetet a demokráciába (Spanyolországban). Vagy kihasználva a tömegek (olykor csak átmeneti) elégedetlenségét, a rendszert belső puccs dönti meg (mint Argentína esetében, ahol azonban megújulás hiányában mára az újperónisták megint hatalomra kerültek).
Ez utóbbi jelzi, hogy a demokrácia elleni szélsőjobboldali lázadás fasisztoid formáinak (különösen a kevésbé fejlett államok esetében) adott időben rendkívüli lehet a vonzereje. Ugyanez vonatkozik a szélsőbaloldaliság bolsevisztikus rendszereire is. Ma nem ezeknek kedvez a korszellem, de mindennek eljön a maga ideje.
A végkifejletnek semmi köze ahhoz a politológiai szakirodalomban megfogalmazott felismeréshez, hogy minden kormánynak van egy elhasználódási élettartama (nagyjából a harmadik-negyedik kormányzati ciklus). Ez ugyanis csak ott érvényes, ahol az ilyen vagy olyan, de lényegében (még) demokratikus kormányok ún. „degenerálódásáról” van szó, nem pedig fasisztoid vagy bolsevisztikus rendszerekről. Az utóbbiak ugyanis nem pusztán kormányzati rendszerek, hanem a demokrácia elleni – eszmetörténetileg egymástól különböző – lázadások rendszerei, s mint ilyenek, így vagy úgy, nyílt vagy rejtett (mutált) formában világnézetiek. Csak éppen az alapjuk nem a demokrácia, hanem annak a tagadása.
Az ilyen rendszerek gazdaságilag sokáig képesek látszólag stabilan működni, mialatt részben egyetértés, részben a politikai apátia támogatja fennállásukat. Különösen egy olyan társadalomban, mint a miénk, melyben a többség a kutatások szerint a politikai értékek dolgában inkább a kelet-európai nemzetekhez hasonlóan választ. Az orbáni rendszer egyelőre külpolitikailag sem merészkedett el az Európai Unió tűrőképességének határáig.
Az orbáni rendszernek nemcsak az a különleges szerencséje, hogy egy gazdaságilag fellendülő időszakban rohan a távoli vesztébe, hanem a kedvező külpolitikai helyzet is. A közel-keleti feszültség az új iszlám radikalizmus kihívása következtében, újabban pedig az Ukrajnával szembeni orosz fellépés olyan mértékben leköti a nagyhatalmak és az Európai Unió figyelmét (és erejét), hogy ehhez képest egyelőre csak bolhaköhögés a Nemzeti Együttműködés Rendszerének lassú és elkerülhetetlen átnövése egy olyan zsarnokságba, amely már nyíltan leleplezi mutált fasisztoid voltát.
Mindaddig ez a helyzet nem is fog megváltozni, ameddig Ukrajna finnlandizációjával le nem zajlik az a folyamat, amelyben az orosz birodalmi elit garanciákat kap arra, hogy a hozzá nyelvileg, kulturálisan és területileg nagyon közel álló állam nem jelent számára fenyegetést azáltal, hogy csatlakozhat bármilyen katonai vagy politikai szövetséghez. Az orbáni rendszernek mindez kapóra jött, nagyban tágítja a mozgásterét.
Vaskos realitás e rendszer átnövése a teljesebb, de továbbra is demokratikus mimikrivel leplezett önkényuralomba. A legutolsó választások után maga a Vezér jelezte, hogy „eddig a nagy tervek, mostantól kezdve a nagy tettek vannak soron”. Vele szemben az unió csak akkor fog megmozdulni, ha megkezdődik a rendszer exportja az unión belül. Erre van is igény.
Amíg a külső megsemmisítés, a belső összeomlás vagy az önfeladás feltételei nem érnek meg, az ellenzéki elit a jelenlegi felállásában még további elvesztett választási fordulók ellenére sem érzelmileg, sem gondolkodásában nem lesz képes arra, hogy elismerje: a választási váltógazdálkodás a mai Magyarországon végérvényesen a múlté, és ezért semmi értelme a miniszterelnök urazásnak és a demokráciázgatásnak. Amíg ezt teszik, csak sápítozó és tehetetlen szemlélői lesznek annak, amit ennek a rendszernek az urai mindenki orra előtt sorra-rendre megvalósítanak. Jelentős részük ráadásul a legszívesebben ugyanazt tenné, mint Orbán, csak éppen „másként”. Ezért a választók szemében ők is csak az egyik „bagázsnak” fognak számítani, amely uralkodni akar. Egyre szánalmasabban „hozzáöregednek” a körülményekhez és reménytelenül elhasználódnak. Csak a legteljesebb bukásuk után születik megújult ellenzék. Az előttünk álló önkormányzati választásoknak ez lesz a tanulsága.
A legfontosabb, hogy egy épkézláb ellenzéki politikai célkitűzés nem lehet sem baloldali, sem liberális, sem konzervatív, sem jobboldali, hanem egy megújult demokrácia, melynek meg kell tudni fogalmazni közös és hitelességet kifejező alapjait. Hogy a választók el is higgyék, hogy a helyreállított demokrácia jobb lesz, mint a 2010 előtti.
Mindennek egyszerű az oka. A felsorolt négy irányzat együttese és minimális együttműködése nélkül nincs demokrácia. Ezek mindegyike eredendően demokratikus, és mindegyik a maga módján nemzeti érdeket képvisel, melyhez egy közös eszmei rész tartozik.
A baloldaliak és a liberálisok nem vonhatják kétségbe a jobboldal vagy a konzervatívok demokratikus voltát, és fordítva, az utóbbiak nem vonhatják kétségbe az előbbiek „nemzeti” voltát. Ennek azonban nem pusztán üres szólamnak, hanem mély belső meggyőződésnek kell lennie ahhoz, hogy kölcsönös hitele, ezáltal hatóereje legyen. Ez az első elengedhetetlen eszmei alap. A fejlettebb euroatlanti demokráciában ez természetes, a magyar politikai világban viszont éppen ez nem az.
Ezáltal alakulhat ki a hatalommal való szembeszegülés összes feltételének egybeesése (az ún. politikaiszimbolikus túldetermináció), mellyel szemben a Vezér rendszere már tehetetlen. Az említett négy, egymástól független ellenzéki irányzat által megteremtett, rendszert megdöntő erő azért lesz ellenállhatatlan, mert nem egyetlen irányzat, hanem maga a megújított demokrácia eszméje az uralkodó benne. És ennek fényében legyen világos, hogy az orbáni rendszer valóban nem demokrácia. Hogy ennek a lehetősége egyáltalán földerengjen, az ellenzékieknek előbb-utóbb hátat kell fordítaniuk a statisztaszerepnek, a látszatdemokratikus játékszabályoknak.
Kálmán László fogalmazta meg két éve ennek az egymásrautaltságnak a gyakorlati alapját: a bal- és jobboldali, valamint a konzervatív és liberális, továbbá a nemzeti minimumban való megegyezést. Nem lett belőle semmi. Ehelyett akadálytalanul folytatódik az orbáni rendszer időutazása a múltba. Az ellenzék térfelén pedig most bénultság van és illemtudás és megőszültség és agyhalál.
Azzal kell kezdeni valamit, hogy az orbáni rendszer valójában szélsőjobboldali. Mutálódott formája épp a szélsőjobboldaliságát rejti el. Az eredményes szembeszegülésnek ez a második eszmei alapja. Se a szélsőjobboldaliságnak, se a szélsőbaloldaliságnak nincs köze a demokráciához. Minőségileg különböznek a jobb- és baloldaliságtól (és persze egymástól is). Ezért áll szemben e két szélsőségtől a teljes demokratikus politikai színkép. Ez a harmadik eszmei alap.
Ameddig ez a három alapeszme bal- és jobboldali, liberális és konzervatív részről nem válik bensővé, a demokrácia nem nyeri vissza a tekintélyét, és csak a semmi van ellenzéki oldalon. Nincs igazi ellensége az orbáni rendszernek. Nincsenek olyan egyéniségek sem, akik az együttműködést sikerrel képesek kiküzdeni.
Nehéz lesz, és fájni fog.
A szerző író
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
