Hasonló megdöbbenést váltott ki a most zárult tanév kezdetén a pedagógusokból az a helyzet, amikor írásbeli nyilatkozattal kellett egy egyébként a törvény erejénél fogva kötelező tagsági viszony elismerését igazolniuk, azt, hogy tudomásul veszik: ők mint közalkalmazottak a Nemzeti Pedagógus Kar tagjai.
Külön „szépséget” adott ennek a nyilatkozatnak az a tény, hogy a kar ekkor még a maga fizikai valóságában – a szervezetet, a tisztségviselőket, a szervezet működését meghatározó dokumentumokat illetően – nem létezett, csak egy előkészítő bizottság létrehozásáról lehetett tudni.
A pedagógusok így egy csak papíron létező fantomszervezetnek lettek tagjai. Pedagógus szakemberek nem kis csoportja – ebbe a csoportba tartozik e sorok szerzője is – fogalmazta meg kritikáját a karral kapcsolatban. Túl azon, hogy e szervezet egy letűnt világ struktúrájának, a fasiszta diktatúrának meghatározó eleme, s mint ilyen félelemre okot adó képzeteket kelt, azt kifogásolták, hogy e szervezet az oktatáspolitikai-szakmai vitákat megszünteti, és egyben az etikai kódexszel, valamint az etikai eljárás bevezetésével a pedagógusok regulázását hivatott biztosítani.
A társadalmi érdekkülönbségek léte nem kíván bő lére eresztett magyarázatot. Amióta eltérő helyzetű társadalmi csoportok léteznek – nagyon régóta –, amióta egy adott társadalomban a hatalmat gyakorlók szervezetileg elkülönültek a társadalmat alkotó csoportoktól – nagyon régóta –, azóta az érték- és érdekkülönbségek kifejezése számos formában nyilvánult meg.
Mozgalmak, művészeti irányzatok, szervezeti formát öltő tanítások, vallások, olykor békés demonstrációk, olykor erőszakos akciók – időnként még háborúk is – jelentették ezt a sokszínűséget.
Ebbe a sorba éppúgy beletartozik az egykori kisebbségek üldözött értékrendjéből államvallássá, világegyházzá lett kereszténység, mint ahogy a kizsákmányolt társadalmi csoportok küzdelmeinek elméletekben is kifejezett érték- és érdekrendszere, valamint mozgalmaik, szervezeteik.
A kapitalizmus, ezzel együtt a demokratikus társadalmi gyakorlat kialakulása – nem kevés küzdelem eredményeként elég régóta – magával hozta az érték- és érdekkülönbségek kezelésének az eltérő érdekű csoportok képviselői által elfogadott, jogszabályokban is rögzített rendjét.
Politikai pártok, szakszervezetek, társadalmi szervezetek, civil szakmai szervezetek sokasága fejezte ki a társadalmak érték- és érdektagoltságát, adott teret a polgárok civil aktivitásának. Ezt az évszázadok alatt kialakult rendszert kívánta felszámolni Mussolini a hivatásrendek létrehozásával.
Abból indult ki, hogy a fasiszta államon belül nincsenek, nem is lehetnek érték- és érdekkülönbségek, mert mindenkinek a munkaalapú társadalom békéje a fontos. Ennek megfelelően a hivatásrendek dolgát az egység megteremtésében, az egységes társadalmi gyakorlat kialakításában, biztosításában látta.
Hasonló megközelítésű volt a 30-as évek Szovjetuniójában a sztálini transzmissziós hajtószíjelmélet is. Sztálin a szakszervezetekben, társadalmi szervezetekben a centrális erőtér akaratának közvetítését tartotta kizárólagos feladatnak. Ahogy most, a Nemzeti Pedagógus Kar alapszabályának szövegében is az erre utaló megfogalmazásokat olvashatjuk. „Mindannyiunk érdeke egy értékalapú egységes hivatásrend létrehozása…” – olvashatjuk az alapszabály bevezetőjében, majd később „a közös értékalapú pedagógusi éthos megerősítése érdekében” jelennek meg a kar feladatai.
„Hajtószíjként” a kar szakmai konferenciákat, szakmai napokat, tudományos tanácskozásokat, felkészítő továbbképzéseket szervez, a kiváló munka elismeréseként díjakat alapíthat és adományozhat a köznevelés fejlesztése, gyakorlatának egységesítése érdekében.
Az alaptörvényben megfogalmazott, a köznevelési törvényben meghivatkozott „éthosnak” a képviseletében „ellátja a szakmai érdekképviseletet a pedagógiai értékek védelmében, a jó gyakorlatok kialakítása, a pedagógustevékenység és neveléstudomány továbbfejlesztésével kapcsolatban”.
Utóbbi feladat különösen szép, a kar a tudomány ügyeiben is illetékességgel bír. De legyen ez a tudósok oszlopcsarnokos-diszciplináris vitája, a százötvenezernyi pedagógust ez nem érdekli. Annál inkább az, mi kerül az etikai kódexbe, hogyan kívánja az állam által létrehozott szervezet szakmai munkájukat, magánéletüket szabályozni, ellenőrizni, mi lesz ennek alapján az etikai eljárás gyakorlata.
Hallani lehetett kótyagos ötleteket ezzel kapcsolatban. Ne üljünk fel rémhírnek, várjuk meg – nem tehetünk mást –a formába öntött javaslatot.
Az viszont aggodalommal tölthet el minden pedagógust – és nem csak a pedagógusokat –, hogy a kar létrehozása csaknem illegalitásban, a nyilvános szakmai vitát mellőzve történt, a folyamat állomásai, eseményei, elemei átláthatatlanok voltak, azokról nyilvános adat nem található sehol. Nem vonjuk kétségbe, hogy az előkészítő bizottság tagjai sok tájékoztatót tartottak. A szándékok ismertetése azonban nem helyettesíti a vitát, az érvek és ellenérvek ütköztetését. A választási adatok titkolása pedig legitimációs kérdéseket vet fel.
Nem mindegy ugyanis, hogy a társadalom legnagyobb foglalkozási csoportjának képviseletét ellátó szervezet létrehozásában a teljes százötvenezres pedagógustársadalom hány százaléka vett részt. Az alakuló küldöttgyűlésen elhangzott, mintegy tizenötezren, a teljes pedagógus foglalkozási csoport tíz százaléka vett részt a küldöttválasztás folyamatában.
Nem ismerjük a részletes adatokat, ennek alapján ez a szám, ez az arány nem értelmezhető.
Ezzel összevetésben ugyanakkor lehet mondani a szakszervezetekre, civil szakmai szervezetekre, hogy tagságuk a teljes pedagóguslétszámhoz viszonyítva nem jelentős, bár annyi pedagógus van a szakszervezetekben és a civil szakmai szervezetekben, mint ahányan a NPK választási folyamatában a hivatalos adat szerint részt vettek, de minden pedagógus ezekben a szervezetekben önként vállalta a tagsági viszonyt, és ezért még szerény anyagi áldozatot, tagdíjat is vállal.
Van ezek között a szervezetek között száz évet meghaladó múlttal, tradícióval, szervezeti élettel rendelkező társaság, van több évtizedes, nemzetközileg is értékelt szakmai tevékenységet felmutatni tudó szervezet, és van a modern kor „gyermekeként” nem olyan régen létrejött, hálózati rendszerben működő formáció is.
Még soha nem kényszerítették akaratuk ellenére egyetlen, kizárólagos képviseletet jelentő szervezetbe a pedagógusokat.
Balog miniszter úr azon megfogalmazása, hogy fórumra és a diskurzusra eddig nem volt lehetősége a pedagógusoknak, egyszerűen – divatos kifejezéssel – nettó hazugság. Mint ahogy azt a karral szemben megfogalmazott igényét is – finoman fogalmazva – erős kétkedéssel kell fogadnunk, mely szerint szakmai vitákra, koncepciókra van szükség.
Mondja ezt akkor, amikor alig fél évvel ezelőtt, karácsony és újév között, a tárcaközi egyeztetést követően (!) alig egy hetet adtak a „társadalmi partnereknek”, hogy a köznevelés-fejlesztési koncepciót véleményezzék. S ez a koncepció is akkor készült el, amikor a köznevelés rendszerének minden lényeges elemét már törvények, egyéb jogszabályok sokasága foglalja merev keretbe.
Erre utalva mondta Balog Zoltán, hogy az irány, az alapvetések jók. Ehhez képest a pedagóguskar feladata a kiigazítás, a finomítás. Miközben a valóság tényei, adatai, eseményei azt bizonyítják, hogy a rendszer egésze úgy, ahogy van, hibás, nem szolgálja az emberek, a társadalom hosszú távú érdekeit.
Még azt is hozzátehetjük, hogy nincsenek összhangban Balog miniszter úr világnézetével, a keresztény értékrenddel sem. Horváth Péter, a kar elnöke szerint a kar létrejöttével olyan lehetőség előtt állnak, amely előtt még soha nem állt a pedagógustársadalom. Egy dologban igaza van.
Még soha nem kényszerítették akaratuk ellenére egyetlen, kizárólagos képviseletet jelentő szervezetbe a pedagógusokat, olyan szervezetbe, ahol – az alapszabály szerint – az elnök állásfoglalásához képest a területi tagozatok más véleményt nem képviselhetnek.
A köznevelésben dolgozó szakemberek számos szervezete, a szakszervezetek és a civil szervezetek olykor egymással is vitatkoznak,más és más, néha lényeges, néha kevéssé lényeges pontokon eltérő értékeket képviselnek, de egyikük sem törekszik kizárólagosságra, nem vonja kétségbe más szervezetek értékeit, nem sajátítja ki az érdekképviselet jogát, hanem éppen a párbeszéd fontosságát képviselik, az eltérő érdekeket is figyelembe véve az együttműködést, a közös értékeket és érdekeket kifejező kompromisszumokat keresik.
A pedagógusok hivatásrendje megalakult, megkezdi működését. Ugyan Horváth Péter szerint rokonszenvesebb lett volna, ha a kar önkéntes alapon szerveződik, de nem így történt. A Nemzeti Pedagógus Kar képében „a centrális erőtér” létrehozta új,minden pedagógust a törvény erejénél fogva tagjaként nyilvántartó szervezetét.
A kar létrejöttét érdektelenség kísérte, ugyanakkor sok embernek, azoknak, akik a számtalan szakmai és területi szervezetben lesznek választott vezetők, tagok, megadja a „valaki én is vagyok” élményét. Így építi a diktatúra támogatói körét. Ebben a Nemzeti Pedagógus Karban még Hoffmann Rózsa is lehet valaki. A tíz tiszteletbeli tag egyike.
