Ez alapvetően igaz volt a formákra, az anyaghasználatra azonban mégsem annyira. Teljesen eltűntek ugyan az aranyozott „stukkó-cirádák”, de a Budapesti Történeti Múzeum előcsarnokának mennyezetére nagyméretű stukkódomborművet helyeztek. A Hauszmann-féle palota tucatnyi drága kőanyaga nyomtalanul kikerült ugyan a terekből, de azokhoz hasonlóan kiterjedt mértékben építették be a lépcsők, padlók, falfelületek burkolataként a vörös és a fehér márványt. A kapukat és a kiállítási terek közötti átjárókat részben vagy egészben bronzból alkották. A hangsúlyosabb szintek és helyiségek ajtajai, falburkolatai minőségi, szépen patinázódó faanyagból készültek.
Az anyagok kiválasztásával kapcsolatban csak néhány szempontra tudom felhívni a figyelmet. A vörös márványt (a Magyarországon a Gerecsében bányászott vörös mészkövet) a XIX. században városi paloták, bérházak ezreinek lábazatához, lépcsőházaiban, függőfolyosóin, temetők milliónyi sírkövéhez használták fel. Helyenként élt az anyaggal a harmincas évek budapesti modernista bérházépítészete is, és abból készült az Erzsébet téri buszpályaudvar padlózata.
A vörös követ tehát egyként tudta alkalmazni a historizáló építészet és a modern mozgalom, a budai várpalotában azonban sajátos történeti jelentésréteget is hordoz. A középkori palota háború utáni feltárások során napvilágra került, reneszánsz stílusú, vörösmárvány töredékei ugyanolyan „lángoló” intenzitással uralják a helyreállítás során kialakított, meszelt falú múzeumi tereket, mint a Széchényi Könyvtár Corvina-kiállítótermét borító vörös kőburkolat.
A könyvtár jó arányú, védett termei időnként a középkori kódexkincs, köztük az eredeti Corvinák bemutatására is szolgálnak – a Várban működő nemzeti könyvtárunk a Corvina gyűjteményének szimbolikus inkarnációjaként is szemlélhető. Mátyás palotájára hajaz a bronz használata is, hiszen Bonfini verses leírása szerint „Bronzból öntött szobrokkal teli csarnokok, ajtók / Jelzik Corvinus nagyszerű lelkületét. / Virtus, márvány, bronz meg az írás tartja örökké / Életben Mátyást, nemcsak a sok diadal” (Kulcsár Péter fordítása).
A középkori Magyarország egyetlen épülete őrzi ma is teljes belső terének márványburkolatát, a XVI. század elején emelt esztergomi Bakócz-kápolna, amelyről a budai helyreállítás előtt nem sokkal, 1955-ben jelent meg monográfia, Balogh Jolán akadémiai doktori értekezése. A kápolna párkányfrízében futó, aranyozott bronzbetűk Mátyás palotája csak maradványaikban ismert, ugyancsak vörös márványba illesztett feliratainak követői.
A magyar uralkodói rezidenciába egyenesen az antik Rómából kerültek át irodalmi említések útján, hiszen a XV. század itáliai reneszánsza nem ismerte az aranyos bronz feliratoknak ezt a monumentális változatát. A palota helyreállítói még nem tudhatták, mivel a XVIII. századi esztergomi források csak később megtörtént kiadására és elemzésére, majd a faragványok beható vizsgálatára volt szükség a felismeréshez: a Bakócz-kápolna vörösmárvány burkolata a kis épületet egykor befogadó Szent Adalbert-székesegyház XII. század végi, III. Béla kori faldíszítéséhez, kiterjedt márványhasználatához alkalmazkodott.
A Bizáncban nevelkedett uralkodó az általa ott megismert, egyiptomi eredetű, császári porfír helyettesítésére „találta fel” a gerecsei vörös márványt, amelynek porfírhoz hasonló voltát később a magyarországi és a közép-európai humanisták is többször megénekelték. A budai palota reneszánsz és Kádár kori vörös márványai így egyként a római császárok bíbor-porfír reprezentációjának örökösei. A palota mai tereinek kőfaragói még ugyanúgy birtokában voltak mesterségük fogásainak, mint középkori elődeik, profiljaik, illesztéseik ma is mintaszerűek.
Munkájuk és anyagaik egy kétezer éves folyamat történetileg és esztétikailag egyaránt értékes eredményei, snassznak semmiképpen nem mondhatók. Nem feltétlenül érinthetetlenek, de azt, hogy milyen művészi gonddal és gondolatisággal lehet hozzájuk (és a palota 1960-as, 70-es évekbeli más díszítményeihez) nyúlni, megmutatta Jovánovics György installációja, ahogyan az egykori Munkásmozgalmi Múzeum lebegő vörösmárvány lépcsőjét a Ludwig Múzeumban rendezett kiállításához kapcsolódóan egy finom fehér gipsz mellvéddel – mintegy idézőjelbe téve, de nem elpusztítva az eredetit – képes volt a történelem imaginárius terébe emelni.
A szerző művészettörténész
*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
