A brit probléma gyökere az, hogy az angolok jelentős része nem azonosul a második világháború utáni politikai konszenzussal, amely a szociális piacgazdaság koncepciója körül kialakult, és amely az EU-tagság körüli centrista egyetértést garantálja. Amikor a britek a 70-es években csatlakoztak, és először rendeztek erről népszavazást, inkább az üzletbarát konzervatívok voltak a Közös Piac mellett, a munkáspártiak többsége pedig ellenezte az integrációt. Miután Jacques Delors (a bizottság akkori elnöke) a 80-as évek második felében az egységes piac programját szociális dimenzióval toldotta meg, a munkáspártiak támogatóvá váltak, viszont a konzervatívok lelkesedése alábbhagyott.
Mivel a britek nem most lettek ambivalensek az EU-tagságot illetően, a többi tagország viszont mindig rugalmasságot tanúsított, a brit tagság már most is különlegesnek mondható. A briteké az első és legnagyobb költségvetési visszatérítés. Az Egyesült Királyság felmentést kapott az egységes valuta bevezetése alól, nem része a Schengen-övezetnek, és az egészségügy kivételével nem alkalmazza a munkaidő-irányelvet sem.
Cameron ezt a kivételezettségi kört bővítené. Már korábban jelezte: a vándorló munkavállalók jogait szeretné megkurtítani. Az ilyen EU-migránsok sok hasznot hajtanak a brit gazdaságnak, de részben nagy számuk, részben az EU által elvárt egyenlő bánásmód elve sokakat zavar a szigetországban.
A diszkriminációs szándék (ti. hogy az EU-migránsok négy évig nem kapnának szociális juttatásokat) inkább következmény és eszköz lenne, nem pedig cél. Az alapvető probléma, hogy túl soknak tartják az EU más tagállamaiból beáramló munkaerőt. Tudják, hogy nem léphetnek fel ennek nyílt korlátozásáért, ezért indirekt korlátozásokat akarnak. Ilyennek tekinthető, ha a jóléti juttatások megnyirbálásával a húzó hatást gyengítik.
Csakhogy azt is kimutatták már sokan, hogy a juttatások megvonása alig csökkentené a húzóhatást, mert ezt nem a juttatások fejtik ki, hanem a munkalehetőség, a dinamikus munkaerőpiac. Ráadásul az EU-n kívüli országokból többen érkeznek Nagy-Britanniába, mint az EU-ból. Az EU-ból jövő migránsok foglalkoztatási rátája magasabb, mint a briteké, így könnyen cáfolható az az állítás, hogy a lengyelek és régióbeli társaik élősködni jönnének.
Ebben a kampányban a logika és az empíria csak másodlagos szerephez jut. Az EU-migráció tematizálása azonban azért is fontos a Konzervatív Pártnak, mert ezzel egy „ősbűnt” varrhatnak a Munkáspárt nyakába, amely 2004-ben kormányon volt, és nem élt a hétéves átmeneti korlátozás lehetőségével. Hogy ebből a brit gazdaságnak inkább haszna származott, arról kevesebbet beszélnek.
Többek között éppen az EU-migráció pozitív, versenyképességet erősítő hatása az oka annak, hogy az üzleti szféra és mindenekelőtt a CBI (Confederation of British Industry) egyértelműen uniópárti. Ugyanígy uniópártiak a szakszervezetek: a TUC (Trades Union Congress) annak drukkol, hogy Cameron ne érje el, amit a tárgyalásokon akar, hiszen az gyengítené a szociális dimenziót, közvetve tehát a brit dolgozók munkakörülményeit is rontaná. Az EU-tagság mellett tette le a garast a brit felsőoktatás is, amely a legnagyobb kedvezményezettje az EU kutatási költségvetésének és a diákmobilitás iránt is elkötelezett.
A pénzügyi szektor, különösen a spekulatív tevékenységekre szakosodott alapok (hedge fundok) inkább veszélyt látnak az EU-tagságban és az azzal járó közös szabályozásban, amelybe az elmúlt években olyan kezdeményezések is bekerültek, mint a bankárok bónuszának maximálása. A szektor egy része a font sterlinget félti, annak ellenére, hogy a briteket senki nem akarja bekényszeríteni a valutaunióba.
A kilépni vágyók szerint másodlagos, hogy az EU az egyik legnagyobb piac a világgazdaságban, hiszen ennek ellenére folyamatosan zsugorodik a részesedése. Nagy-Britannia viszont ezer szállal kötődik a világ összes többi részéhez a nemzetközösségen keresztül és más csatornákon. Sokan azt gondolják, hogy a kilépés után az Egyesült Királyság is létezhet úgy, mint Norvégia vagy Svájc, amelyek elég jól megélnek az EU-n kívül. Ezek a példák sok sebből véreznek. Ott van például a szabad munkavállalás kérdése. Ez alól Norvégia és Svájc sem vonja ki magát. Ha tehát a szabad munkavállalás nem tetszik a briteknek, akkor még az Európai Gazdasági Térségben sem lehetnek benne, nemhogy az EU-ban. Másrészt a briteket jobban megviselné, ha nem ülhetnének ott a döntéshozói asztalnál, miután sokkal nagyobb, területileg egyenlőtlenebb és sokoldalúbb gazdaság az övék, mint a norvég vagy a svájci. Nem beszélve arról, hogy a skót függetlenségi törekvések is nagy valószínűséggel kiújulnának, ahogy arra William Hague volt külügyminiszter nemrég rámutatott.
A Jean-Claude Juncker vezette Európai Bizottság megalakulása után létrehozott egy tárgyalócsoportot, jelezve: tesznek erőfeszítéseket arra, hogy valamit nyújtsanak a briteknek ebben az alkufolyamatban. Brüsszelben szinte mindenki úgy látja: az EU erősebb a britekkel, s az Egyesült Királyság is erősebb az EU-n belül, mint kívül. A tengerentúli szereplők (USA, Japán, Kína stb.) is hangot adtak ilyetén véleményüknek.
Csak hát semmi sem garantálja, hogy a brit kormány „szállítani tudja” az igenek többségét, ha az EU (pontosabban: a 27 másik tagország) engedményeket tesz. Csak azt tudja megígérni a kormányfő, hogy e mellett fog kampányolni. A kormányon belül sincs egység; több minisztert is a kilépéssel szimpatizálóként tartanak számon. Az is kérdés, hogy ha ez a fejezet lezárul, egy következő miniszterelnök 5-6 év múlva nem vet-e föl újabb igényeket.
Cameron kívánságkosarában van jó pár olyan elem, amely a többiek számára is evidencia, de legalábbis közös célnak tekinthető. Ilyen, hogy javuljon a versenyképesség, az eurózóna és a nemzeti valutát használók között legyen méltányos rendezés, a nemzeti parlamentek jogai ne sérüljenek, s hogy jöjjön létre az észak-atlanti kereskedelmi megállapodás. Az ilyen „elvárások” abban segítenek, hogy a bevándorlás problémaköre ne legyen annyira domináns, tompítható legyen az éle, és hogy végezetül a miniszterelnök ki tudja kerülni a csapdát, amelyet magának állított.
A népszavazást nem Brüsszel találta ki, ezért elsősorban a brit kormány feladata megtalálni a megoldást. Ez kisebb részben szól csak a szabályozás részleteiről, a formálódó alkuról. Nagyobb részben arról szól, hogy ki tudja-e végre mondani a brit politikai elit, hogy az EU alapvetően előnyös az Egyesült Királyság számára, és a brit nemzeti érdekkel összhangban áll a működése.
A szerző 2010–2014 között az Európai Bizottság biztosa volt
