Számos szempont szól amellett, hogy ha nincs más politikai megoldás, mint a Brexit, akkor se következzék be teljes szakadás az Egyesült Királyság és az EU-ban maradó államok között. Könnyen lehet, hogy a kölcsönös érdekekből a „közeli kívülállás” sajátos státusza formálódik ki az angolok számára, olyasmi, amit például Németország ajánlgatott korábban Törökországnak az EU-tagság helyett. A vámunió és az egységes belső piac szabályrendszere bizonyos kivételek (például a külföldi munkavállalók kedvezményeinek kurtítása) árán lényegében megmaradna, sőt folytatódhatnának egyes együttműködési programok (energia, környezetvédelem, közlekedés stb.) is. Az Egyesült Királyság értelemszerűen kizáródna a teljes EU-költségvetésből mind a be-, mind a kifizetői oldalon csakúgy, mint az uniót irányító intézményekből. Korábbi kívánságainak megfelelően a magasabb szintű integrációs szegmensekben (euró, Schengen, jog- és intézményfejlesztés) sem venne részt.
Bonyolultabb a helyzet, ha a britek a maradás mellett döntenek. Ekkor ugyanis a problémás, különutas társ nem lép ki a közösségből – lehetővé téve a többiek számára a harmonikusabb és gyorsabb haladást –, hanem bent marad extra kívánságaival és a többségétől eltérő integrációs filozófiájával együtt. Kezdettől fogva mindenki tudta, hogy az angolok nem a latin dél által vizionált és a szétszakított németek részéről buzgón támogatott „egyesült Európa” ködös távlatai felé indultak el, hanem eleve egy lazább és gyakorlatiasabb szabad kereskedelmi modellben gondolkodtak. Ezt a hitüket akkor sem adták fel, amikor az általuk alapított Európai Szabadkereskedelmi Társulást (EFTA) odahagyva átléptek a szorosabban szervezett Európai Unióba. A két koncepció egy ideig békésen megfért egy fedél alatt: eleinte úgy, hogy a különbségekről udvariasan hallgattak, az integráció eszközeit pedig kiegyensúlyozták a kétfajta felfogás között; azután úgy, hogy az eltérő célokat feloldották, és legitimálták a „többsebességes” Európa képletében. A több hullámban megvalósuló integráció létező valóság az euróövezet vagy a schengeni rendszer esetében és lehetőség a lisszaboni szerződésben kodifikált „megerősített” vagy „strukturált” együttműködés feltételei között, elvben az integráció bármely területén. E felfogás szerint a különböző időpontokban történő felzárkózás egyetlen rendszer felé tart: a modell közös és egységes, csupán a beérkezés sebessége és dátuma eltérő. Ez a „több sebesség” lényege.
A brit különállás azonban egy másfajta modellt hozott a felszínre, amely a célok tekintetében osztja két – vagy esetleg több – szintre az integrációt. Ha az angolok bent maradnak az EU-ban, akkor minta képződik arra, hogy a céljaink nem mind közösek. Tehát nem arról van szó, hogy a különféle sebességű vonatok utasai előbb-utóbb ugyanarra a célállomásra fognak befutni, hanem egyesek korábban kiszállnak és ott is maradnak a továbbutazás szándéka nélkül. Ezt a nyílt különbözőséget már nem lehet a „több sebesség” leplével eltakarni, hanem felmerül a két (vagy több) integrációs szint közötti belső viszony kérdése is. Szembe kell nézni a tagállami jogok és kötelezettségek újrafogalmazásával és általános – jóllehet inkább elvi-formális – egyensúlyának a megbomlásával. Az Egyesült Királyság új belső státuszának kialakítása nem lenne olyan sürgető feladat, mint az ország esetleges kiválásának lebonyolítása, de jóval keményebb diónak ígérkezik.
Kérdés, kik és miképpen próbálják majd felhasználni a brit példát a maguk céljaira, bármely úton indul is el a londoni kormányzat és parlamenti többség a népszavazás nyomán. A kilépésnek valószínűleg kevesebb követője akadna. Csak Nagy-Britannia és az ír sziget van abban a különleges helyzetben, hogy Európa északnyugati szélén, a tengerben úszva elkülönül a szárazföldtől, és beszéli Észak-Amerika uralkodó nyelvét, pontosabban az az övét. Európában a nagy többség a kontinens foglya, a boldogabbak a vízpartokon, a kevésbé szerencsések a szárazföld belsejébe zárva, tengeri kikötők nélkül, sokféle szomszéd közé berekesztve. Számukra a szövetségből való kiválás geopolitikai nonszensz, annál inkább az, minél több EU-tag veszi őket körül. Az viszont megeshet, hogy egyes kívülről közeledő országok ezután nem a sokféle kötelezettséggel járó, teljes jogú EU-tagságot veszik célba, hanem a „közeli kívülállás”, azaz egyfajta szuper társulás új brit modelljét.
Egy különleges belső brit státusz ezzel szemben csábító csalétek lehet más tagállamok, illetve az euroszkeptikus retorikával próbálkozó jobb- és baloldali szélsőségek számára. Hamar politikai jelszóvá serkenhet a legyengített uniós tagság követelése a kötelezettségek feletti alkudozás útján, lehetőleg a jogok korlátozása nélkül. Ez nem áll távol az orbáni pávatánc csámpás koreográfiájától. Cameron sikere vagy kudarca egyaránt megrendítheti Európát. Az egységes integrációs modell és célrendszer szétzilálása nyomán elindulhat egy önmagát erősítő negatív folyamat, az elmélet szerint egy visszafelé forgó „spill-back” hatás.
A brit népszavazás drámai események nyitánya lehet Európában. A feszült hangulatú kampánynak szomorú egyéni áldozata egy angol képviselőnő.
A nagypolitikai színjáték műfaja mégsem tragédia. A tétek súlyosak, és nagy változások jöhetnek, de talán nem nagyobbak, mint amilyenek az elmúlt években megrázták az európai rendszereket az euróválságtól a menekültkrízisig. A Brexit bármely folytatása kezelhető az EU alkufolyamataiban, jogi és intézményi eszközeivel. Kiszámítható belső ügy fekszik az asztalon, egymás között fogjuk megoldani. Viszont a brit fordulat nemzetközi politikai jelentősége folytán hangos ébresztőt fúj a lankadó seregeknek: kelj fel, Európa, és cselekedj, a világ szeme rajtad!
A szerző volt külügyminiszter és EU-biztos
