Ma egy éve annak, hogy Bächer Iván meghalt, és végleg elivántalanodott a sajtó. Tele van az ország Bächer-témával, és esztendeje nincsen senki, aki megírja.
– Nem fontos – legyintene erre Iván, mert kevés olyan dolog van, amire ne legyintene. De csak belül persze, hogy kívülről ne lássuk. Mert igazából nem volt egy legyintgetős fajta, többek között ezt szerettem benne. Pontosabban szólva mindent szerettem benne, de ezt hagyjuk. Nem fontos.
A Bächer-téma a fontos. Úgy tudott témát meglátni, ahogyan kevesen, aminek egyrészt az volt a titka, hogy nem volt igazi újságíró, másrészt meg az, hogy nagyon is az volt. Vannak szerzők, akik a skatulyákba nem férnek bele, ilyen az íróskatulya, s ilyen az újságíró-skatulya. Próbálják az embert ide-oda gyömöszkölni, s olykor lehetetlen e mögött nem felfedezni a lesajnáló rosszindulatot. Egyes újságírók azért nevették ki, mert az ő felfogásuk szerint nem írt igazi cikkeket, bizonyos írók meg azért, mert igazi cikkeket írt. Irodalmárok gyakran leújságírózták, de tőlük ez sértés volt. Ez nem szépirodalom, ez zsurnalizmus, mondták lebiggyesztett ajakkal, mintha a besorolás a minőségre garancia volna. Mintha egy novella ab ovo jobb lenne, mint egy hírlapi tárca. Mintha az újságíró olyasvalaki volna, aki a törzsfejlődés folyamán sajnálatos módon megrekedt az íróvá válás darwini útján.
