A NATO befejezte afganisztáni küldetését, a katonai feladatokat ezentúl a helyi erőkre bízzák. Tele a világsajtó öntelten elégedett és álszent politikusi és katonai vezetői nyilatkozatokkal. Úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy ez alatt a tizenhárom év alatt ugyan sok minden történt, ám most minden kezdődik elölről. Úgy, akár huszonöt éve, amikor a szovjetek voltak kivonulóban.
Akkor a mudzsahidek várakoztak Kabul közelében. Interjút adott nekem annak idején dr. Nadzsibullah, az aktuális diktátor. Azt mondta, szépnek látja a jövőt, és bízik a nemzeti megegyezésben. Kaptam tőle egy alabástromdobozkát. Dr. Nadzsibullah még egy ideig kitartott, aztán felakasztották az indiai nagykövetség előtti lámpavasra. Afganisztánnal nincs szerencséje egyetlen külföldi hatalomnak sem. Nagy Sándort ugyan rokonszenvvel emlegetik, de annak már 2300 éve, nyilván megszépítette az idő az elkeseredett harcok, törzsi összecsapások emlékét. Rosszul jártak a britek is, de mennyire. Aztán az oroszok, pedig nekik voltak tapasztalataik hasonló közép-ázsiai világok pacifikálásában. Voltak békésebb időszakok a második világháború utáni években: amikor a nyugati hippivilág és a lengyel bundakereskedők célpontja volt Kabul és Kandahár. Közeledett a világhoz az elzárt ország.
Afganisztán azonban a hetvenes évek óta újra a nagy játszma színtere lett. Az örök tragédia, hogy a külföldiek (macedónok, perzsák, arabok, britek, oroszok, amerikaiak stb.) mindig civilizálni és pacifikálni akarták ezt a törzsi világot. Nem ment nekik. Nem ment a NATO-nak sem. Akármit mondanak is, Afganisztán egésze most alig különbözik attól, amit 2003-ban elfoglaltak. Lehet, hogy elég lett volna szétzúzni az al-Kaida terrorbázisait, és megvásárolni a tálibokat. Most ugyanazok a tálibok, ugyanaz az Omár molla készül újra bevonulni Kabulba. A tíz évnél hosszabb háború rengeteg pusztítással járt, ám eközben százezrek azért belekóstoltak a modern világ előnyeibe – például a nők is.
