Még tizennégy év sem telt el azóta, hogy a World Trade Center elleni brutális támadás felforgatta a légi közlekedést is. A merénylet padlóra küldte a légitársaságokat, és akkor úgy gondoltuk, a megszigorított ellenőrzések alig elviselhetővé teszik majd az utasoknak a repülést. Addig a repülőgépek pilótafülkéjének ajtaja nem volt bonyolultabb, mint egy műanyag lap, mert bár korábban is voltak gépeltérítések, senki nem gondolta, hogy valaki az utasszállítókat fogja fegyverként használni a világ ellen. 9/11 után szerelték fel a repülőket a világon mindenhol olyan biztonsági ajtókkal, melyek, ki tudja hány gépeltérítőt tartottak vissza azóta valamilyen aljasságtól, s amely két napja hozzásegítette ördögi tettéhez Andreas Lubitzot, a Germanwings 28 éves első tisztjét.
Izgalmas, mégis fölösleges találgatni az indítékait, elemezve az esetleges depresszióját és pszichés alkalmatlanságát, vagy más összeesküvés-elméleteket gyártani. Energiáinkat ugyanis lekötheti az arról való gondolkodás is, hogy miként folytatódhat ezt követően a légi közlekedés. Hogyan tehető még biztonságosabbá, egyszersmind, hogyan maradhat mégis működőképes? Az elmúlt évben, nem számolva az egyéb baleseteket, egy Kuala Lumpurból Pekingbe tartó repülőgép gyanús módon, de biztosan a pilóták közreműködésével eltűnt 300 utassal a fedélzetén, ugyanennek a légitársaságnak egy másik gépét lelőtték Ukrajna fölött, most pedig a Lufthansa diszkont vállalkozásának járatát vezette a pusztulásba az az ember, aki az utasok biztonságára tette fel az életét.
A százötven ember halála miatti elkeseredést talán csak az a baljós érzés múlja felül, hogy az utasok szemében jó ideig éppen azok a pilóták jelentik majd a rizikófaktort, akiknek a kezébe adják az életüket, amikor gépre szállnak. Van szerencsém több tucat pilótát ismerni, magyart, németet, franciát és britet, valamennyien elhivatott, felkészült emberek, és nagyon sajnálom, hogy most veszélyforrásként tekintenek majd rájuk.
