A „sikeres ország – sok sebtől szenvedő társadalom” kettőssége két dolog nélkül nem érthető meg. Az egyik: a felső és középső érdekcsoportok tulajdonért, társadalmi státuszért, médiáért folytatott ádáz hatalmi harca. A másik: a globalizált világ, a neoliberális és neokonzervatív ideológia, politika által diktált szabályok rendszere. Magyarország 1989–1990-ben nem az akkor a szociáldemokrácia által elfogadott stockholmi nyilatkozat mögé felsorakozott erőkhöz és nem is a nyugat-európai jóléti államokhoz csatlakozott. Sokkal inkább a washingtoni konszenzus diktátuma volt az, amely kijelölte a mozgásterét. Az akkor érvényes játékszabályokat egy végletesen eladósodott, tehát pénzügyi függésben lévő ország csak abban az esetben utasíthatta volna el – ha egyáltalán! –, ha elitcsoportjai között legalább minimális egyetértés van, ha ezek a csoportok képesek önmérsékletet tanúsítani, és a társadalom nagy részét maguk mögé tudják állítani. Tárgyilagosan nézve az akkori külső és belső körülményeket, nehéz lenne nyugodt lelkiismerettel állítani, hogy lett volna valós alternatívája a rendszerváltás liberális forgatókönyvének. Persze ez sem jelenti azt, hogy mindennek úgy kellett lennie, ahogy a 90-es években megtörténtek a dolgok.
A sebbel-lobbal létrehozott, az állami-szövetkezeti tulajdon privatizációjára épülő új rendszer közel sem volt tökéletes. Korrekcióra először a Fidesz tett kísérletet, de az akkori erőviszonyok nem engedték valódi tervei teljes megvalósítását. Ezután a szocialista–liberális kormányzat próbálkozott előbb „balról” a jóléti kiigazítással, majd liberális alapról az államháztartási reformmal – sikertelenül. 2010 után az alkalmazkodás és integrálódás helyére a rendszer-átalakítás, egy új uralkodó osztály, a nemzeti burzsoázia, nemzeti kapitalizmus és a nemzetállam megerősítésének programja lépett. 2006 óta hideg polgárháború zajlik. 2010 óta pedig az igazi cél már nem a felzárkózás: az elérhetetlen. Ennél sokkal kézzelfoghatóbb, a „nemzeti” rangjára emelt program, hogy függő helyzetbe kell hozni a középrétegeket, kiszorítani, kiszolgáltatott helyzetben tartani a legnehezebb helyzetben lévő társadalmi rétegeket.
2. HOL TARTUNK?
Huszonöt év alatt a félperiféria tetejéről a centrum aljára jutottunk. Újra a szövetségeseink az ellenségeink. Hajdan volt komparatív előnyeink (reformkultúra, képzett munkaerő, viszonylag fejlett infrastruktúra) elfogytak. A magyar társadalom négyötöde immár sok éve nem hisz a jobb jövőben. A nagy politikai viták nem is erről szólnak, hanem a múltról, a konkurens politikai csoportok legitimitásának megkérdőjelezéséről. Nincs egyensúly, nincs létbiztonság, nincs konszolidáció. Éppen ezért 1990 óta nálunk mindig az a politikai erő nyer, amely biztonságot ígér a többségnek. 2014 se kivétel ez alól a sokat eláruló szabály alól, azzal a különbséggel, hogy most – egy torzszülött választási rendszertől is segítve – az nyert, aki el tudta hitetni a társadalom jelentős részével: megvédi őt az ellehetetlenüléstől.
Nem teljesült a rendszerváltás nagy ígérete: a szociális piacgazdaság. Nem épült ki a civil társadalom sem. Így tehát nincs politikai társadalom, csak egy szűk politikai osztály van. Kiderült: a szabadság, a szabadságjogok szükséges, de nem elégséges feltételei a demokráciának, és különösen nem az igazságos társadalmi berendezkedésnek.
Hol tartunk a nemzetépítésben? Egy lépést tettünk előre: a határok már nem állnak magyar és magyar közé, a kisebbségi sorban élő magyarság jobb körülmények között őrizheti, újíthatja meg nemzeti identitását. Két lépést tettünk hátra, mert két kultúrkörben élünk magyarként, nem önként vállalt, el- és befogadó sorsközösségben. Nem a körök létével van a baj, hanem a harcaikkal. Politikai, történelmi hagyományaink nagy része, a baloldaliság és a liberalizmus a kiátkozottak sorsára juthatna, ha a hazugság győzhetne az igazság fölött.
Van egy ennél nagyobb nemzeti deficit is, és ez a második lépés hátra: milliók élnek a kor nyújtotta lehetőségektől távol, kulturálisan is elnyomva. Milliók élnek a felemelkedésre esélyt adó műveltség és az érdekeik védelméhez szükséges kompetencia hiányában. Ők nem tagjai sem a politikai, sem a kulturális nemzetnek.
3. A VÁLSÁGRÓL
Még sok elemét sorolhatnánk a helyzetnek, olyanokat, amelyek egyúttal a mai válság jegyei is. Itt inkább csak egy komplexumra érdemes utalni a súlyosbító tényezők közül. Ez az úgynevezett politikai és szellemi elit állapota. A politikai osztály egyik csoportja ma nem vezet, hanem uralkodik, a másik revánsra készül. Az előbbi nem legitim, az utóbbi nem hiteles.
Egyik oldalon labancok. Másik oldalon maffiózók. E szerint mindkét oldalon meg lehet nyugodni: mindennek a belső ellenség az oka. Az előző nyolc év vagy az utolsó öt év. Mintha nem lennének „objektív” tényezők, történelmi örökség, világgazdasági folyamatok. Pedig a Fidesz-uralom nem egyedüli oka a mai válságnak, hanem betetőzője.
4. A PERSPEKTÍVÁK
Magyarország kilátásai nem jók. Négy változatot érdemes számításba venni.
Az első: Magyarország szekere beleragad a mai sárba. Megoldatlanul marad minden lényeges társadalmi probléma. Hiába a kisajátított hatalom, nincs nyugalom. Annyiban változni látszik a helyzet, hogy a felülről jövő támadásra a középső és alsó társadalmi rétegek egyes csoportjai ellentámadással válaszolnak, a küzdelem már nemcsak a pártok között folyik. Ráadásul a mai jobboldal öt, a hatalomban eltöltött év után sem akar, és nem is tud konszolidálni, mert ha ezt tenné, szétesne a tábora, hiszen ebben az esetben ki kellene egyeznie azokkal, akiket kitagadott a nemzetből. Ám nemcsak a Fideszen múlik a dolog. Ez a rendszer csak akkor maradhat tartósan fenn, ha az ellenzék elfogadja a játékszabályait. A mai kurzus csak akkor folytatódhat súlyos következmények nélkül, ha külső források érkeznek – lett légyenek azok hitelek vagy támogatások. Ezért nincs realitása az unión kívüli létnek.
A második lehetséges kifejlet maga a romlás, a spontán szociális lázadás, amely a mai erőviszonyok között a szélsőjobbnak kedvezne.
Igen, lehet még rosszabb is.
Erre a kijózanító felismerésre épülhetne a harmadik lehetséges megoldás: a történelmi kompromisszum a jobb- és a baloldal között. Félretenni az akár jogos sérelmeket, tanulni a negyedszázad kudarcaiból, békét kötni, társadalmi, nemzeti és demokratikus minimumot elfogadva a jövő felé fordulni. Paradox, de ideológiai oldalról nem is lenne nagyon nehéz megalapozni egy ilyen új programot. Végignézve a huszadik századot, az elmúlt huszonöt évet, egyik szellemi-politikai irányzatnak sincs oka magát győztesnek kihirdetni. Mind a három nagy eszmeáramlat beadhatna a közösbe a magáéból annyit, amitől még nem veszítené el önmagát, de létrehozná az alapot, amelyen minden modern és demokratikus társadalom és nemzet nyugszik.
Más a helyzet, ha a politikát nézzük. Rengeteg a seb, a gyűlölet felül is, középen is, a nép körében is. Hiányzik a minimális bizalom a minimális egyetértéshez. Új, hiteles szereplők kellenek, akik hihetően kritikusak a saját irányzatukkal szemben. Új irányok is kellenek, mert ezen az úton nincs előre.
Ennek az útnak a megtalálása a negyedik lehetőség.
5. A NEGYEDIK ÚT, A JÖVŐ KERESÉSÉNEK NÉHÁNY SZABÁLYA
Semmi olyat ne tegyen a baloldali ellenzék, amivel önként legitimálná a Fidesz-uralmat, a mai rendszert. Semmi olyat ne tegyen, amivel azt üzeni a társadalomnak, hogy az, ami ma van, a korábbi koalíció igazát igazolja, tehát vissza kell térni a 2010 előtti útra.
Nem lehet visszamenni, új utat kell keresni. Jogállamra, szabadságra szükség van. Ám egyenlőség és igazságosság nélkül, mint azt negyedszázad tapasztalata mutatja, elhiteltelenedik a demokrácia. A demokráciának a társadalmi szolidaritás formájának, segítőjének kell lennie ahhoz, hogy az emberek szerepet vállaljanak a működtetésében. Akkor sikerülhet társadalmasítani a politikát, ha a kis közösségekig hatolva sikerül hatékonnyá tenni a függőségben, kiszolgáltatottságban élők gazdasági és szociális érdekeinek védelmét. Az ellenzéknek olyan új alkotmánytervezettel kell a társadalom elé állnia, amelyben kulcshelyet foglalnak el a szociális jogok, beleértve a kollektív gazdasági és szociális érdekképviselet jogát minden munkahelyen, szakmában és településen. Arányos és igazságos választási rendszerért kell harcolni, máskülönben nincs értelmük a választásoknak.
Nincs hiteles baloldaliság rendszerkritika nélkül. Nincs hiteles baloldali kormányzás önálló gazdaság- és társadalompolitika nélkül. E téren a legnagyobb kihívás az aktivitási ráta emelése és a fenntartható fejlődés feltételeinek megteremtése. Annak a politikai erőnek, amelynek nincs megoldása ezekre a feladatokra, nincs erkölcsi alapja a hatalomgyakorlásra.
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban: az elitista, bezárkózó jobboldali nemzetpolitikával szemben egy baloldali nemzetpolitikát kell állítani. Emancipáció „itt” és autonómia „ott”. Ennek lényege: a társadalom kiszorított tömegeinek alanyi jogon emberi, dolgozói és állampolgári mivoltukban kell helyet kapniuk a szülőföldjükön, a nemzetben. Ehhez is, ahhoz is a műveltségen, a kultúrán és a közösségeken keresztül vezet az út.
Mindezzel nem lehet várni a következő rendszerváltásig, az erkölcsi, kulturális és politikai emancipációnak nem feltétele a hatalom megragadása. Ellenkezőleg, a politikai győzelem, egy új szolidáris demokrácia megteremtésének előfeltétele a lelki önfelszabadítás, a közösségek léte, az elkerülhetetlen harcok végigharcolása.
A szerző történész, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója
Az írás alapja a Politikatörténeti Intézet Magyarország–2014 című konferencián tartott előadás. A konferencia előadásai közül Markó Béláét szombati számunk hétvégi mellékletében közöljük.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
