Évről évre kevesebbet tehettek ellene, és ciklusról ciklusra egyre szűkebb körből szottyant valakinek kedve ahhoz, hogy beálljon a friss jelöltek sorába. A velük szembeni elvárás is egyre kötöttebb lett. Különösen a nagy pártok esetében apadt a felhozatal, az új formációknál máig fel-feltűnnek közéleti vénával bíró, jóravaló emberek, akik közül sokan csalódnak, köszönik szépen, nem kérik a számukra zubbonyszerű rutint, margóra szorulnak, lelépnek, vagy unikummal nyugtatják háborgó gyomrukat.
Akad néhány egyszer már régebben megcsömörlött, aki megkockáztatja, hogy új helyenmég egy próbát tegyen. Csakhogy miközben ciklusról ciklusra úgy tűnik, hogy nagy a választói igény egy a kínálatban addig nem szereplő politikai erőre, ezek közül a végén csak nagyon kevés lépi át a bejutási küszöböt, kormányra pedig még koalícióban sem kerülhet egyetlenegy sem. Eközben viszont a rendszerváltás nagynak indult pártjai közül szorosan véve kettő (SZDSZ,MDF), igazából négy (FKGP, KDNP) tűnt el a süllyesztőben, vagy foszforeszkál valahol Orbánék árnyékában. A kormányok már csak olyanok, hogy szeretik elképzeléseiket sima lesiklópályán, minél kevesebb akadállyal célba juttatni – és ehhez, hatalmuknál fogva, jelentős muníciót képesek mozgósítani. Szándékaikat azonban korlátozta sok minden, például a partnerpárt, gyakran még némi belső kontroll is, hogy a többi parlamentáris és a T. Házon kívüli demokratikus „fékről”, hivatali-szakmai ellenállásról ne is beszéljünk.
Mindezektől függetlenül a politikai küzdelemben az háborgott javaslatainak semmibevételén, s kórusban hiányolta az el nem végzett hatástanulmányokat. Csakhogy mindig akadt néhány kormányzati akarat, amely az államfőtől nem kapott szignót, vagy az Alkotmánybíróság kaszálta el, s volt bőven olyan is, amelynek a sorsát a pénzhiány vagy egyszerűen a realitások pecsételték meg. A túlerő dominanciája azonban még soha nem működött ennyire lehengerlő módon, mint az elmúlt négy évben. A T. Ház persze eddig sem bővelkedett konszenzusos döntésekben, de napjainkra a népakarat egyedüli képviselője a kétharmad lett, nem volt sem igény, sem hely, sem idő érdemi vitákra. Hogy a hatalomra kerülők pontosan ezt a megbízatást kapták-e választóiktól, az kérdéses – idei esetleges győzelmük azonban ezt a hitet erősítheti meg bennük és híveikben. Mindenesetre annyi más mellett lufi lett a parlament is. A szaporodó performance-ok a tehetetlenség vészjelzései voltak.
A demokratikus intézmények fokozatos kiürülése nem csak az intézmények hibája. Ahogy tekintélyvesztésük sem. Ez közös művünk, és a következményei is közösen sújtanak minket. Akár a szocializmusban, most is a velük szembeni bizalmatlanság, a becsapásuk a norma – a társadalmi felelősségvállalás, az autonómia az öngondoskodással együtt vált a populista lángok martalékává. A polgári ethosz összeroppanásának egyik illusztris példája a nép „okos gyülekezeteként” felmagasztalt parlament sorsa. A politikai elit régóta tevékenyen hozzájárul ahhoz, hogy ne munkának lássuk, ami az ülésteremben folyik. Nem okvetlenül a bulvár tört be az ülésterembe, inkább a közszereplők éltek annak kegyeivel – és nem csupán azért, mert a választók csak az egyszerű üzenetekre vevők, hanem mert ők is ráuntak arra, ami velük történik.
Egyesek többet törődtek a költségtérítés kiskapuinak felfedezésével, mint az eléjük kerülő anyagokkal – hisz az előbbinek legalább volt értelme. Az inkompetencia azonban csak addig kényelmes, ameddig tudom, hogy szakavatott emberek állnak mögöttem, nyúlnak felelősen és hozzáértőn a jóváhagyásomra váró tervezetekhez, s azt meghányják-vetik legalább ott, ahol én fölösleges vagyok. De amikor önálló képviselői indítvány formájában, a parlamenti munkamegcsúfolásaként ömlenek elém a kapkodva készült előterjesztések, amelyekből számomra az elhivatottság helyett a részérdekekből táplálkozó akarnokság sugárzik – aligha tölt el büszkeséggel, hogy én vagyok a Legfőbb Törvényhozó. Behunyt lelkiismerettel nyomom a gombot, hogy néhány óra múlva beleütközzek durva hibákba vagy a nemzetközi felháborodásba, s néhány hét múlva már módosíthatom, amit tegnap törvényerőre emeltem.
Ez már olyan rugalmasságot, gumigerincet követel, amely összeférhetetlen a felelős honatya képzetével. Ne feltétlenül bonyolult szövegű, elmélyült jogi szaktudást igénylő, komplex előterjesztésekre gondoljunk, hanem a szimpla, civil igazságérzetbe ütközőkre – a bírák nyugdíjazásától a lexek (lex Szapáry, Borkai stb.) kivételezéséig. Egyfelől a kényelem és a félelem, másfelől az ellenzék iránt felkorbácsolt indulat generálhat akkora elvakultságot, hogy az ember képes legyen meghazudtolni nemcsak korábbi énjét, véleményét, de saját közegét is, amelyből kiemelkedett. Farkas Flórián, Jakab István, Ékes Ilona például ugyanolyan peckesen jár, mint amikor azt hirdették magukról, hogy ők a cigányság, a gazdák, a nők méltóságát, érdekeit képviselik – és nincsenek egyedül. Minták érték nélkül.
Orbán Viktor 2002-es veresége után úgy látta, hogy bealkonyul a parlamenti politizálásnak. Annyira megrészegedett a polgári körök alapításának szédítő tempójától, hogy néhány hónapra még a Fideszt is magára hagyta, merthogy hála a mozgalomnak, a pártoknak sincs igazán jövőjük. A kétharmados győzelem viszont az utca és a parlament szimbiózisát teremtette meg a számára: az utca gondosan összegereblyézett, engedelmes udvaroncaival veszi magát körül az Országgyűlésben, közben a civil szféra kormánypárti tömegbázisát is sikerült megőriznie, s mozgósítja, ha érdekei úgy kívánják. De nemcsak Orbán stratégiája nyitotta nagyobbra az ollót a T. Házban a politikacsinálók, az alattuk elhelyezkedő, de előmenetelükért pedálozó megmagyarázók és a pórnép között. Az MSZP-ben is hasonló folyamat zajlott le, ha nem is ennyire profán módon, hiszen a drabális vereség megtizedelte parlamenti soraikat. Itt a tartalék csapatnak kellett az öregek helyébe lépnie, csakhogy az utóbbiak még rendre jobban, érthetőbben magyarázzák azt, amit már nem ők csinálnak, s ez okoz némi zavart, olykor féltékenységi rohamot.
Az újak figyelő tekintetüket elnökükre vetik, tartanak az önálló akcióktól, s van is miért. Nincs bennük elég tűz, más szóval kakaó. Ez lassúvá és gyakorta papírízűvé teszi a reakciókat. Igazából akár az élvonaltól messze lévő képviselőik is mondhatnák a szöveget, annyira személytelenek. A szocialista vezérkar egyszerre utálja és irigyli a Fideszt, s nem hiszi, hogy csak alapjaiban más kommunikációval érhetnének célt. Olyannal, ami jól áll nekik. Például a keresetlen őszinteség, az érzelem az arcon, több vizuális ötlet, kócosabb stílus, nyelvezet. Azt is el kellene érni, hogy az Összefogás üzenetei a szimpatizánsok fejében ne essenek szét darabokra – könnyen összecsavarozhatók legyenek. És dicséret annak a jelöltnek, aki a járdán létrára állt, a kézben tartott táblán nevével – így hirdette magát, s ezzel többet fejezett ki a helyzetről, mint az egyenlőtlen kampányról szóló tíz szürke sajtótájékoztató.
A frakciófegyelem minden eddiginél szigorúbb, embereik felkészítésénél már mindkét pártban hívószavak szajkózására redukálódik a feladat, közülük legtöbben másra nem is képesek. Biztosítékok, aláírt nyilatkozatok garantálják, hogy emberük nem partizánkodik, feddhetetlen, nem volt ügynök, és mindenben aláveti magát a többségi akaratnak. Az alkalmassági teszt ezeken túl másfajta emberi erényekre alig tart igényt, ezért fordulhatnak elő egészen elképesztő fejlemények a mezítelenül fotózkodó képviselőtől a vak komondor esetéig. Ma már a nyilvánosságnak szánt parlamenti történések javát ezek az anomáliák adják, néhány feltűnési viszketegségben szenvedő, hatalmi mámorban tobzódó vagy durván beszóló képviselő, s persze az évente készülő vagyonbevallások. Éppen az egyre jellegtelenebbé, szalagszerűbbé váló törvényhozási munka monotonitását szakította meg mostanában időről időre a házelnök által sokat csepült performance.
Az ellenzék tudniillik nemcsak a kétharmad miatt tehetetlen, hanem azért is, mert a médiumok java része kormánypárti kezekben van – szokványos felszólalásokkal aligha tud a hírekbe kerülni. Vagy mond, vagy csinál valami szokatlant, amivel természetesen tovább bulvárosítja a politikai mezőt, de legalább felhívja a figyelmet arra, amit minden ízében elutasít. Mert már az se nagy szám, ha csak fogja magát és kivonul. A legfőbb hatalmi szerv, a népszuverenitás letéteményese tavaszra fogyókúrába kezd, ami helyes. Ahogyan teszi – az hagy némi kívánnivalót maga után. Az utolsó napon elfogadott új házszabály, bár megnehezíti a futószalag-törvénykezést, ritkíthatja a plenáris üléseket. De sem a kisebb létszámú, sem az áramvonalasított parlament nem hozhat automatikusan jó irányú változást. Sőt még az sem, ha nem kétharmaddal kormányozhat a győztes. Alapos renoválásra lenne szükség. Hogy ennek eljött-e az ideje, vagy sem? Francis Fukuyama amerikai filozófus szerint nincs demokrácia demokraták nélkül. Ez itt a probléma. Nyergeljünk.
