Parlamenti ellenőrzés
Az ellenzék akkor tudja ellenőrző szerepét kielégítően ellátni, ha a parlamenti törvényalkotás folyamata áttekinthető, ha a nagy horderejű törvényjavaslatok megvitatására elég idő áll rendelkezésre, ha az ellenzéki képviselőknek elegendő lehetőségük van kritikus álláspontjuk kialakítására és a közvéleményhez való eljuttatására. Magától értetődő és ezért normális körülmények között említést sem érdemlő feltétel, hogy az ellenzéki képviselők félelem és hátrányos következmények nélkül adhassanak hangot bírálatuknak. 2010 óta jelentősen romlottak a parlamenti ellenőrzés feltételei.
Az új kormánytöbbség tagjai hivatalba lépésük óta hatalmas horderejű, a közjogi rendszer lényegi elemeit alapvetően átrendező törvényjavaslatokat egyéni képviselői indítványok formájában nyújtották be, megkerülve ezzel azt az egyeztetési és véleményezési folyamatot, melynek során a közönség és az ellenzék megismerhette és megvitathatta volna őket. A teljesség igénye nélkül: egyéni képviselői indítványként került az Országgyűlés elé az országgyűlési képviselők megválasztásáról, az egyházakról, az Országgyűlésről, a „családok védelméről” szóló törvény, az alkotmánybírák megválasztásának szabályait a kormánytöbbség számára kedvezően megváltoztató, az Alkotmánybíróság létszámát megnövelő, illetve a hatáskörét korlátozó alkotmánymódosítások, az új médiatörvények, a magánnyugdíjrendszert felszámoló törvény… és még hosszan sorolhatnánk.
Ilyen körülmények között az ellenzéknek esélye sem lehetett arra, hogy bírálatát átgondoltan megfogalmazhassa és a közvéleményhez eljuttathassa. A kormánytöbbség más módon is korlátozta a parlamenti ellenőrzést. Bevezették a „kivételes sürgős eljárás” intézményét, amely szerint, ha a képviselők kétharmada kéri, egy törvényjavaslathoz a benyújtását követően három órán keresztül lehet módosító indítványokat tenni, és az Országgyűlés már a következő ülésnapon szavaz a módosítókról és magáról a törvényről is. A házszabály lehetővé teszi közvetlenül a zárószavazás előtt olyan módosító indítványok benyújtását, amelyek az addigi vita tárgyát képező javaslatot akár teljesen átírják. Az ilyen eljárásban elfogadott jogszabályok esetében nem beszélhetünk parlamenti ellenőrzésről vagy társadalmi vitáról.
Továbbá: a kormánytöbbség ebben a ciklusban egyszer sem engedte ellenzéki kezdeményezésű vizsgálóbizottság megalakulását. Mindettől a legkevésbé sem függetlenül az ellenzéki képviselők egyre gyakrabban fordultak nem szokványos módszerekhez. Rendszeressé vált az ellenzéki képviselők részéről a figyelemfelkeltő molinók, táblák, ruházat, sziréna használata. A válasz sem késett sokáig. Az országgyűlési törvény széles körben lehetőséget teremt az Országgyűlés gyakorta durván és becsmérlő hangon megszólaló elnöke számára, hogy az általa sértőnek, az Országgyűlés tekintélyét aláásónak ítélt megnyilatkozásokat – a kormánytöbbség jóváhagyásával – súlyos pénzbeli büntetéssel sújtsa, illetve a képviselőket a parlament üléséről kizárja.
Ez a házelnöki szigor a parlamenti ellenőrzés további korlátozását jelenti. Ráadásul ez a szigor önkényes is, mert például a képviselőtársát női mivoltában megalázó államtitkár nem kapott büntetést, a szigor csak az ellenzéknek szól. Nincs tudomásunk olyan esetről, amikor az új törvény adta hatalmával a házelnök kormánypárti képviselőre sújtott volna le. Az itt rajzolt kép nem lenne teljes, ha nem szólnánk arról, hogy a kormány parlamenti elszámoltatásának egyik hagyományos formájában, az interpellációk és kérdések gyakorlatában nem történt változás. Sőt, első miniszterelnöki ciklusával szemben, amikor kihívóan távol maradt az ellenzék kérdéseitől, a jelenlegi ciklusban a kormányfő rendszeresebben válaszolt az azonnali kérdésekre.
Politikai verseny
A politikai többségképződés méltányossági feltételei közül talán a legfontosabbak a választási versengés intézményi keretei, köztük a képviselőválasztás és a választási kampány szabályai. Ezek 2010 óta lényegi változásokon mentek át. A szabályokat természetesen a magyar politikai viszonyok többé-kevésbé tartós adottságaival együtt, azok fényében érdemes számba venni. Ebben az összefüggésrendszerben az új választási rendszert súlyos méltányossági hiányok jellemzik. A választási rendszer egyfordulóssá alakítása és az egyéni választókerületi elem súlyának további növelése olyan önkényes, ad hoc változtatás, amelynek egyetlen életszerű magyarázata, hogy a pillanatnyi helyzetben a kormánytöbbségnek kedvez: a megosztott baloldali ellenzéki pártokat olyan fázisban kényszeríti koraszülött választási együttműködésre, amikor azok politikai érdekeit az önálló politizálás segítené.
Így bármelyikük politikai terhét a többi is viseli. Az ellenfél megosztottságáról természetesen nem a kormánytöbbség tehet, de a rendelkezésére álló eszközökkel mindent megtesz azért, hogy ez a megosztottság fennmaradjon és elmérgesedjen. Súlyosan sérti a méltányosság követelményét az egyéni választókerületek határainak az – egyoldalú, az ellenzékkel nem egyeztetett – átrajzolása. Az új választókerületek méretükre és határaikra nézve egyaránt tendenciaszerűen a kormánytöbbségnek kedveznek. A hagyományosan jobboldalra szavazó régiók kerületeihez általában kevesebb választópolgár tartozik, ezért ezekben nagyobb súlyt kap egy-egy szavazat, mint a hagyományosan baloldali körzetekben.
A választási rendszert torzítja a magyarországi letelepedés nélkül állampolgárságot szerzett határon túli magyarok listás választójoga is. Ezek az új szavazók nem címzettjei és kötelezettjei Magyarország törvényeinek, ezért eleve problematikus a magyarországi választójoguk, és a választási részvételük más vonatkozásban is aláássa a méltányos többségképződés feltételeit. Túlnyomó többségük nem a magyarországi nyilvánosság fogyasztója és címzettje, mindennapi tapasztalataik és személyes kapcsolataik, valamint társadalmi érintkezéseik nem a magyarországi társadalmi folyamatokba ágyazódnak, értesüléseik az itteni eseményekről áttételesebbek és (érthetően) szelektívebbek, véleményalkotásuk sajátos élethelyzetüknek megfelelően az események egy jóval kisebb, jellegzetes szeletére reflektál. Ezért szavazójoguk torzítja a demokratikus elszámoltathatóságot.
Az új kampányszabályok a hirdetési piac szerkezeti sajátosságaival együtt sértik meg a méltányos verseny követelményét. A legfontosabb változások közé tartozik, hogy a kereskedelmi tévékben és rádiókban fizetett politikai hirdetés nem szerepelhet, s mivel az üzleti alapon működő csatornák nem mondanak le önként az értékes reklámidőről, gyakorlatilag nem lesz kampány a messze legtöbb embert elérő csatornákon. Az állami tévékben lesznek ugyan politikai hirdetések, de a sajtóbeszámolók szerint ezek nagy része a kevesek által nézett M2-n és Duna TV-n fut majd, ráadásul félórás blokkokban, tehát várhatóan az a kevés néző is elkapcsol majd, mely egyébként ennek a csatornának a műsorait nézi. A köztéri hirdetési piac (amelynek 2006-ban és 2010-ben is a legnagyobb szelet jutott a politikai reklámpiacból a kereskedelmi tévék mellett) szintén korlátozott.
A közutak mellett és a városi hirdetőfelületek jó részén – például a villanyoszlopokon – nem lehet majd hirdetni. Ezek a korlátozások távolról sem egyforma mértékben szűkítik a kormánytöbbség és az ellenzék kampányolási lehetőségeit. Nem csak azért, mert az alternatívát mindig nehezebb felépíteni és megmutatni, mint az amúgy is mindenütt jelen lévő kormányzatot. A kormányzati „tájékoztató kampányokra” ugyanis, amelyek a sikerpropaganda leplezetlen eszközei, nem vonatkoznak a kereskedelmi tévés és rádiós tilalmak, de még a köztéri hirdetési korlátozás sem a közutak mellett. Tehát a kormánytöbbség egyrészt korlátok nélkül használ állami pénzt a kampányára, másfelől olyan felületeken is megjelenik, amelyekről az ellenzék ki van tiltva, és ezek történetesen éppen a legtöbb választót elérő felületek. A Fidesz és a kormány propagandája szavakban is megkülönböztethetetlenné vált (lásd: „Magyarország jobban teljesít”).
Ehhez hozzá kell tennünk, hogy a megmaradó köztéri hirdetési felületek jelentős hányada a Fidesz gazdasági hátországához tartozó cégek tulajdonában van. Az egyoldalú versenytorzítás lehetőségeinek ezzel nincs vége. A különböző hirdetési felületek szabályozásában olyan önkényességek bukkannak fel, amelyeknek az egyetlen életszerű magyarázata ismét csak a kormánytöbbség előnyhöz juttatása. Például a jogszabályok előírják a nyomtatott sajtó és az online média részére, hogy csak előre meghirdetett listaáron, mindenki számára azonos feltételekkel közölhetnek hirdetést. Ez helyes szabály, csakhogy ugyanez nem vonatkozik a sokkal több embert elérő köztéri hirdetésekre, ami – a köztéri hirdetési piac szereplőinek pártkötődéseit ismerve – előrevetíti annak lehetőségét, hogy az ellenzéki pártok, ha egyáltalán, csak jóval drágábban hirdethetnek majd, mint a kormánypárt.
Az általánosan bevett nemzetközi normák a többpárti választásokkal kapcsolatban két alapvető elvárást fogalmaznak meg: a választásoknak szabadnak és tisztességesnek (méltányosnak) kell lenniük. A választások szabadsága akkor sérül, ha pártokat vagy jelölteket betiltanak, súlyos adminisztratív akadályokat gördítenek indulásuk elé, vagy ha bizonyos vélemények elhangzását tiltják. A méltányosság akkor nem érvényesül, ha – noha bárki szabadon indulhat a választáson ésszerűen alacsony adminisztratív terhek mellett – a verseny szabályai érdemben, súlyosan torzítják az erőviszonyokat, a kormányváltás lehetőségét. A fentiek tükrében jóhiszeműen, megalapozottan lehet amellett érvelni, hogy Magyarországon 2014-ben szabad, de nem tisztességes választásokat tartanak.
A média
A kampányhirdetésekben a pártok közvetlenül szólítják meg a választókat. Ám a kampány pusztán a választói akaratképzés utolsó szakasza, amely bár a leglátványosabb, nem biztos, hogy a legfontosabb. Kampányidőszakon kívül a választók elsöprő többsége nem közvetlenül, hanem a média közvetítésével és értelmezésében értesül a politika eseményeiről. A média viszont nem teljesen semleges közvetítő, hanem értelmezi, elemzi és válogatja az eseményeket. Ezért a médiakörnyezet egészének pártos megoszlása lényeges a politikai többségképződés méltányossága szempontjából. Ami a média jogi környezetét illeti, a médiafelügyelet 2010 óta egyoldalú kormánypárti kontroll alatt áll, és a kormánypárt ellenőrzési-beavatkozási lehetőségei is megerősödtek.
Az állami médiából a ciklus kezdete óta több hullámban ezernél több műsorkészítőt bocsátottak el, a vezető helyekre pedig legtöbbször nyíltan a kormánypárthoz húzó személyek kerültek. A szabályozási környezet változása érezhető hatással volt a médiapiac magántulajdonban lévő szereplőire is. A tévék hírműsorai érik el a legtöbb embert. Egy 2013-as felmérés szerint a felnőtt lakosság 80 százaléka nézi időnként vagy rendszeresen a kereskedelmi tévék híradóját, és a lakosság bő fele időnként nézi az állami tévé hírműsorait. A kereskedelmi tévékről más felmérésekből tudható, hogy a lehetőségek határáig depolitizálják híreiket. Az állami tévék hírei, valamint a lakosság harmada által időnként hallgatott Kossuth rádiós hírek jó ideje a leplezetlen kormánypropaganda eszközei. A kormánnyal szemben kritikus tévécsatorna, az ATV legnézettebb politikai műsorát, az Egyenes beszédet a lakosság mintegy húsz százaléka nézi időnként.
A vételkörzetének jelentős részét elvesztő, a baloldali ellenzékhez kötődő Klubrádiót a teljes felnőtt lakosság öt százaléka hallgatja időnként vagy rendszeresen, és ők bizonyára az erősen elkötelezett szavazók közül kerülnek ki; a nem elkötelezett választók elérésére ennek a rádiónak nincs esélye. Ma csak az állam által kevéssé befolyásolható online sajtóról mondható el, hogy változatos és a kormányzattól független fórumokat biztosít a hírfogyasztóknak. Azonban a felnőtt lakosságnak csak húsz-huszonöt százaléka olvassa időnként vagy rendszeresen valamelyik online hírportált, és ők többségükben a politikailag tájékozottabb és aktívabb csoportból kerülnek ki, tehát a kevésbé motivált szavazók véleményére ez a csatorna kisebb hatással van. A nyomtatott közéleti sajtó helyzetéről nagyjából hasonlókat mondhatunk. A legtöbbek által olvasott megyei lapok inkább depolitizáltak, az ingyenesek (Metropol, Helyi Téma) a kormánypártokat népszerűsítik.
Az országos politikai napi- és hetilapok továbbra is változatosak, de csupán a felnőtt lakosság néhány százaléka olvassa őket, és ezek a világnézetileg erősebben elkötelezettek köréből kerülnek ki. Mindent egybevetve megállapítható, hogy a legtöbb embert elérő hírforrások vagy depolitizáltak, ezért az alapos tájékozódásra alkalmatlanok, vagy pedig – akár közvetve, akár közvetlenül – kormánypárti befolyás alatt állnak. A médiakörnyezet tehát szintén súlyos torzulást mutat. A kormánytöbbség és az ellenzék versengését meghatározó színterek mindegyikén – az Országgyűlésben, a választási és kampányszabályokban és a médiában – a kormányoldal döntő erőfölényét rögzítik a szabályok és a tulajdonosi viszonyok. Mindezeket figyelembe véve kétségbe vonható, hogy fennállnának az elszámoltatható, demokratikus döntéshozás, a méltányos politikai verseny feltételei. Ezzel pedig a többségi döntéshozás legitimitása is megkérdőjeleződik.
