Mások kívánatosnak mondták, hogy a jelenleg főként egyetemistákból álló, erősen értelmiségi profilú Fidesz bővítse befolyását a fizikai dolgozók körében.” Már csak a hangütésből is látszik, hogy reminiszcenciák ötlöttek, „a nyugati magyarok az otthoni szellemi ellenállás képviselőjét látják a Fideszben, aki az 1956-os nemzedék folytatójaként »csendes szabadságharcot« vív”. Egy korábban szervált tőmondatot – „a rendezvényt Tollas Tibor, a Nemzetőr című szélsőséges müncheni emigráns lap főszerkesztője nyitotta meg” – a cikk végén kurzivált appendixben röptézett a hálónál az ismeretlen szerző: „Kecskési Tollas Tibor csendőr főhadnagy 1945. április 29-én kérte igazolását, s azt megszerezvén június 18-án felvételét kérte a rendőrség kötelékébe. De voltak, akik felismerték benne azt a csendőr főhadnagyot, aki a 117. csendőrzászlóalj tisztjeként a deportálásokat irányította Beregszászon. A bíróság a túlélők és saját beosztottjainak vallomása alapján 1949. december 8-án tízévi fegyházra ítélte. 1956-ban távozott Nyugatra”.
Ifjú és lelkes fideszesként az akkor még szamizdat Beszélő 27. számába cikket írtam az (akkori) Népszabadság dehonesztáló eljárásáról. Az volt a címe: „A történelem árnyai és a fiatal demokraták” (In: Beszélő összkiadás, II. kötet pp. 773–774.). Védtem az akkor még alig egy éve megalakult ifjúsági szervezetet, üdvözöltem a „tétova lépéseket a jogállamiság és a pártpolitikai pluralizmuson alapuló demokrácia” irányába, ironizáltam a Népszabadság valuta-szabálysértéses inszinuációjával szemben. „... hosszú combú Fidesz-görlök sajnos nem léptek fel, akik emigráns öregurak pénztárcáinak megnyílását várták volna, teszem azt, »pusztapuszi« ellenében. A pénzgyűjtésről csak annyit, hogy kis hazánkban az Akadémiától a külkervállalatokig minden intézmény azon igyekszik, hogy külföldön felmerülő költségeit a meghívó fél fizesse, hiszen itthon minden fillér kell a vízlépcsőre és más hasonlóan okos dolgokra.”
Mentem tovább az irónia országútján – „hogy a Nemzetőr szélsőséges-e vagy sem, azt nem tudom, mert a Kálvin téren, ahol általában újságot szoktam venni, nem árulják” –, viszont elismertem, hogy belepillantva némileg dohos jobber-konzervatív irányultságot véltem felfedezni. Idéztem Borbándi Gyulától (A magyar emigráció életrajza 1945–1985. EPMSZ, Bern, 1985), aki a Nemzetőrnél Tollasnak mérséklő befolyást tulajdonított. Rábukkantam a Beszélő egy korábbi számában Demszky Gábor történetszociológiai dolgozatára – „Kis magyar helytörténet. A Gulag magyar vonatkozásairól” –, melyben kis interjú is szerepelt Tollassal, bár a Népszabadság-cikk szerinti beregszászi gettóparancsnokságról kevés szó esik, de arról igen, hogy később a kisgazda Nagy Ferenc miniszterelnök megbízásából komoly szerepe volt abban, hogy a szovjetek által már Csehszlovákiától bekebelezett Kárpátaljához ne csapjanak hozzá három, Trianon után is Magyarországhoz tartozott falut (Tiszabecs, Uszka, Milota).
Ez is benne lehetett abban, hogy Tollas 1949-ben tízéves börtönbüntetést kapott. De miért érdekes ez itt és most? Az egykori cikk sugallata miatt, ahogy azt negyedszázada megfogalmaztam, „hogy a Fidesz illegeti magát Bécsben, és pénzt tarhál a fasisztáktól”. Ezt a legrosszabb ízű politikai manipulációnak neveztem, azzal, hogy „a magyar történelmet számos tragédia árnyékolja be, ezek közül valószínűleg a legsúlyosabb 1944”. Cikkemmel az akkori Fidesz teljes felső vezetősége egyetértett. Miért írom ma mindezt? Vagyok én egy Rákay Philip heti köztévés műsorral a hátam megett a rendszerváltás évéről? Nem vagyok. Vagy fideszes volnék, nem lennék túl a bárányhimlőn, nem nőttem volna ki a kanyarót? Nem, nem vagyok, jelentem, alaposan kinőttem! Akkor?! Akkor azért, amit a huszonöt év előtti cikk utolsó passzusában írtam: „a Fidesz tagságának, már csak életkora miatt is, mint mindenkinek, lehetnek hibái, lehetnek vétkei, vannak is, mint mindenkinek, de történelmi bűne nincs. A Fidesz tagságának, generációjának történelmi, politikai felelőssége csak most, politikai színre lépésével kezdődött”.
Ez a szűzies állapot rég elmúlott. A felelősség már rég ott zizeg a Fidesz-tagság bajuszkáján, történelmileg majd lesz neki jaj. De az, hogy neonáci – mondjuk ki ismét és kéjesen, mert már a bíróság szerint is lehet: neonáci – szavazatokért eljárja ezt a pávatáncot, az már nem csak hiba. Egyre többször hallani azt a véleményt, hogy már rég nem kizárólag a szélsőjobboldali szavazatok megszerezhető részének megszerzéséről van szó, nem a Kerényi-féle „alaptörvény-festmények” egyikén, a Műcsarnok előtti virtuális oszloptetőre álmodott kaméleon szokásos etológiájáról, hanem megélt és bensővé tett meggyőződésről. Ajaj! Persze, a köztéri giccsszobrászat. És nem akarok most a kormányzat kapcsán kompetenciakérdésekről és jelen idejű morális problémákról szót ejteni. Bőven lehetne arról is, de nincs rá elég tér, és köztudottsága közhelyértékű.
Ám pusztán a rossz ízlés (is) rossz fénytörésbe helyezi a dolgokat. Fideszes köztéri szobrászat? A millecentenáriumra tobzódó Szent István-ábrázolások országszerte? Mely leginkább a Lenin-szobrokhoz mérhető egy megelőző korból? A kecskeméti stoppoló Lenin vagy a hódmezővásárhelyi ürítkező Lenin méltó reinkarnációi. (Wehner Tibornak volt a Leninekről egy emlékezetes esszéje a régi Mozgó Világban, korai fideszesek emlékezhetnek rá.) A Disneyland a garázsépítész által megálmodott Nemzeti Színház körül? Nettó gáz, de ki vitathatná, ha nem volt elég ábrázolás az államalapító királyról, hát legyen, így sikerült, oszt jó napot. Elmúlt korok nagy színészei ne legyenek megörökítve? Dehogynem. Kár, hogy a csehországi Teplicében működő, Európában piacvezető, vietnamiak által uralt kertitörpe-maffia dizájnerei nem értek rá, bár sikerült minden határon túl megközelíteni őket.
A Szabadság téri emlékműterv más. Ha a leninvárosi Szent István-szobor esetlen, hát jó, a helyi lakótelep garázssorán próbáló két tucat punkzenekar néhány tagjának romlik talán az ízlése, de emiatt nem vet meg minket kollektíve a kultúrnépek hada, ám ez a tér, ha nem is a „nemzet főtere” – na, mondjuk, az is,már előre rettegek az „1944-es állapotok” rekonstruálásától, szerencsére nem böngésztem látványtervet –, de közel van, és szimbólumokkal igencsak túlterhelt. A szovjet emlékmű és az amerikai követség a hosszan ott időző Mindszenty bíboros szellemével, az amerikai Brandholz ezredes szobra, aki 1919-ben a megszálló román csapatok zabrálási vágyát nyesegette vissza, Reagan elnök demokratikusan talajszintű egész alakosa, aki megnyerte nekünk a hidegháborút, a tévészékház (Tőzsdepalota) lépcseje, ahová ki 1989. március 15-én a hosszú hajú Cserhalmi György színművészt képzelheti, amint az új 12 pontot olvassa, ki pedig egy Toroczkai nevű szélsőmagyar legényeit, amint megpróbálják felgyújtani az épületet.
A sarkon túl, a közterületről jól láthatóan egy új Horthy-büszt. Van még ezenfelül vicces szökőkút és spanyol szálloda, Nemzeti Bank és az IMF hűlt helye, platánok, játszótér, mélygarázs, télre felfújható plasztikfalú vendéglátó-ipari egység, tényleg minden, mint a búcsúban. És akkor még ez is, a teplicei vietnamiak modorában a magyar történelem egyfajta (hazug) értelmezése, ami arra is jó, hogy az általa vert hab egy kicsit eltereli a figyelmet az újabb ötvenévnyi orosz függésről, amelynek egyébként az atomerőműveit bezáró Németország is örülhet kicsit – egyes feltételezések szerint. Talán már csak az hiányzik, hogy a Hütte (térközepi vendéglátóhely) helyére készüljön néhány év múlva emlékmű a 2006-os ostromlók tiszteletére, hiszen már ők is a NER alapjainak lerakását előlegezték, lehetőleg az Iwo Jima-i partra szálló tengerészgyalogosok ismert szobrának modorában, ha már úgyis annyi minden amerikai azon a téren.
Mert erre a térre rálátás van, mindenhonnan. Kiderült hamar, hogy egy esetleges jobbikos szavazatkontingenst el lehet szipkázni vele, de belül is problémás (a zsidók, ugye, meg a pesti oldalon amúgy is sajnálatosan nagy számban tenyésző liberálisok és ballerek), kívül meg pláne. Elsőre jó ötletnek tűnt, utóbb kiderült, hogy túl macerás. A visszavonulás viszont a gyengeség jele, ezt az „aki sárral dobál, az területet veszít” fideszes szólásból kihüvelyezhető parából és skizóból tanulható meg. A driblizés megkezdődött. A Népszabadság több helyről megerősített információja szerint a miniszterelnök hajlamosnak mutatkozott az emlékmű felállításának elhalasztására a választások utánra, ami a politikai gyakorlat szerint az első lépés lehet az egész projekt abortálására. Ám kisvártatva nyilatkozott a frakcióvezető, aki cáfolta az értesülést azzal, hogy szóba sem került ez a megoldás. A miniszterelnöki főember sikált kicsit, e melléklet lapzártája idején találkozik a magyarországi zsidó szervezetekkel a „zsidóságot foglalkoztató kérdések tisztázására”.
A kormányszóvivő kétértelmű nyilatkozatot adott. Mérlegelnek, patikamérlegen. Rosszízűen. Őszintétlenül. (Átkozott történelmi évfordulók, pont a kampányidőszakban köpnek a levesbe.) A Szabadság téri emlékmű körüli huzavona azonban nem pusztán megengedhetetlen pávatánc, de a történelmi bűnök szőnyeg alá söprése: ilyenformán osztozás bennük. Két-három százaléknyi szavazatért, ami amúgy a neonácikhoz menne. Az „uralmi tartalékért”, a szélsőjobbos, elcsábítható póterőért, ahogy arról a régi fideszesek közül jó néhányan hallhattak is a „repülőegyetem rektorától”, Szabó Miklóstól, még a nyolcvanas években, mikor a történész a Horthy-rendszert szálazta, például a Bibó-kollégiumban és másutt.Mert bármilyen rémvíziója is volt Matolcsynak korábban, heti közgazdasági könyvkritikái szintjén, amiből a neoorbánizmus geofilozófiailag levezettetett, a történelemben is megvan valami hasonló, mint amit a fociban Linekerszabályként ismerünk – „a ~t 2≈ tizenegyen játsszák, és a végén a németek győznek” –, a történelmet sokan játsszák, és a végén a Nyugat győz. (Ha aktuálisan mégsem, abból is látszik, hogy az ott még nem a vége.)
Orbán Viktor és a Fidesz szlogenje 1989. október 14-én
