Miklós Gábor: Az agytalanító

A rendező arra is emlékeztet, hogy az első operetteknek van erősen társadalomkritikus, a kor aktuális kérdéseit feszegető hagyománya, a műfaj atyja, Offenbach a II. császárság világát gúnyolta ki darabjaiban. Az operettből később tűnt el a társadalomkritika, s lett grófok-hercegek és énekesnők szerelmének édeskés megjelenítője. Miért van az, hogy nemcsak a környezetünkön uralkodott el ez az ócska hamis világ, de lassacskán beleivódik az életünkbe? Kinevetjük, de kényszeresen használjuk fordulatait. A választáson aratott győzelmet a nyertesek fülkeforradalommá stilizálták, s kikiáltották a nemzeti egyetértés rendszerét, s a kormányt a nemzeti ügyek kormányává emelték. A mindenben egyetértő nemzet önmagában is szürreális giccs. Tankönyvírók vágya, soha nem volt, nem is lesz, szerencsére. Amikor persze kiderült, hogy nincs egyetértés, megkezdődött a harc mindazokkal, akik a totális hatalom útjába álltak.

Nem véletlen, hogy mennyire siettek az állami tulajdonú médiát gatyába rázni, eltávolítani onnan a kételkedőket, akik megmutatták volna, hogy vannak a kormánnyal vitázó érvek. Kiűzték szinte teljesen a jó ízlést, a színvonalat a közéleti műsorokból. Helyette van rengeteg cukiság. Ma már szinte tökéletes az összhang: a médiaszervezet a mosolyt, s alatta a pártos gyűlöletet sugározza. Látjuk a hazugságot, amivel a dohányzás visszaszorításának ürügye a dohánykereskedelem lenyúlásává lesz. A földeket családi gazdálkodóknak szánták, de a haveroknak és a haverok haverjainak osztogatták. Mindezt állami giccsel öntötték le. Vannak még nehézségek. A hatalom láthatóan elbizonytalanodott.

Ezt legjobban a pártmédia tükrözi, ahol az ellenfeleket bukottnak, hozzá nem értőnek, széthúzónak és hasonlóknak állítják, mégis elképesztő mennyiségben öntik rájuk a rettegő gyűlöletet. Ha ennyire vacakok a rendszer ellenfelei, mire ez a nagy energia? Mintha attól tartanának a kollégák, hogy saját táboruk megrendült, már ott sem hat eléggé az eddigi sikerpropaganda? A populista címen könyvet írt Szilágyi Ákos esztéta, politikai elemző 2010 őszén, amely az Élet és Irodalom kiadásában jelent meg. Azt mondja ma is, hogy a mai populista rendszer egyik legvészesebb tünete a politikai giccs uralma. Emlékeztet rá, hogy a Horthy-kor „neobarokk társadalmának” (Szekfű Gyula konzervatív történész jellemezte így azt a világot) újjáéledt a giccsvilága. Ez a „keresztény nemzeti középosztály” giccseként sajátos átmenetet képez az Osztrák–Magyar Monarchia operettgiccse, dzsentri giccse és a fasiszta giccs között. Ezt nem is kell különösebben magyarázni. Az iskolaeszmény, amelyet létrehoztak, szintén a politikai giccset követi.

A tanárokat fasisztoid korporációba kényszerítik. A tanárok, szülők és tanulók kirekesztése a döntésekből, és az államilag írt tankönyvek a tanszabadságot zárják ki. Ahogy a kötelező hittan/erkölcstan bevezetése is beviszi majd az egyházi és államvallási giccset az iskolába. Elég, ha azokra a szerzőkre gondolunk, akiket a mai kormányzat be akar emelni a magyar irodalomoktatás kánonjába. Gondoljunk Nyirő József műveire, politikai munkásságára, s arra a ma már szinte elfeledett börleszkre, ahogy a kétes minőségű szerző újratemetését egy közjogi méltóság által segített huszárcsínnyel akarta végrehajtani a magyar állam. Giccsvilágot akarnak az utcákra, a terekre. Elég, ha megnézzük az utóbbi évek köztéri szobrait, s elég, ha meggondoljuk, hogy miként zajlik a politikai restauráció a Kossuth Lajos tér átépítésének ürügyén.

Károlyi grófot Siófokra száműzik, József Attilát elteszik a helyéről. (Közben a médiában átstilizálnák a munkásságát is.) Helyet csinálnak Andrássy és Tisza grófok újraöntött szobrainak. A héten láthattuk, milyen módon állítanának emlékművet a német megszállás áldozatainak. Beleillik az is a köztereinket elöntő giccsfolyamba. És lesz új ’56-os emlékmű is. A giccshatalom ugyanis nyilvánosan gyűlöli a felvonulási téren álló emlékművet. Az ugyanis elgondolkodtat, sugall valamit a tömegről, azokról, akik az élen haladnak, s azokról is, akik kimaradnak a harcból... A népnek, vélik, egyszerű üzeneteket kell közvetíteni.

Megtestesült alakokat, iránymutatókat, akik valamilyen hősi gesztust tesznek. Károlyinak nem csak azért kellett pusztulni a térről, mert osztály árulója volt az arisztokráciának. Túl sokat mondó, elgondolkodtató szobor az. A mai politika aktuális programja a történelem historizáló giccsé való újraértelmezése. Olyan beszédmódot akar meghonosítani, amelyben a világ vagy fekete vagy fehér. Szóval nem férnek bele azok a volt kommunisták, akik felszámolták az államszocializmust, de hőssé lehet stilizálni OV-t, amint szavára a szovjetek kitakarodnak az országból. (Érdekes, hogyan fér ebbe bele a Putyinnal üzletelő Orbán alakja?) Könyvében Szilágyi Ákos így ír a közélet elgiccsesedéséről: „Az Internacionálé eléneklése a posztszocialista párt kongresszusán émelyítő giccs.

A »Magyarország többet érdemel« népnek-nemzetnek nyalizó szlogenje (…) szemenszedett giccs, ahogy giccs természetesen a »Hajrá, Magyarország« hun-magyar harci buzdítása is. Amikor fölmerül a »Hazánk, a Kárpát-medence« politikai ködképe a szónoki beszédekben, egy giccs markol be az elárvult magyar szívbe. Sőt, a giccs Alfred Jarry halhatatlan Übüjének szép szavával szólva – maga az Agytalanító Gépezet (la machine du decerve lage)”. Szilágyi Ákos közöl egy szövegrészletet Milan Kunderának A lét elviselhetetlen könynyűsége című regényéből. Idemásolom: „A giccs minden politikus, minden politikai párt és mozgalom esztétikai eszményképe. Olyan társadalomban, ahol különféle politikai irányzatok élnek egymás mellett, melyek kölcsönösen kioltják vagy korlátozzák a másik befolyását, még úgy-ahogy megmenekülhetünk a giccs inkvizíciójától; az ember megőrizheti egyéniségét, a művész váratlan alkotásokat hozhat létre.

Ott azonban, ahol minden hatalmat egyetlen politikai mozgalom birtokol, egy csapásra a totális giccs birodalmában találjuk magunkat. Amikor totálist mondok, ezen azt értem, hogy mindaz, ami ellentmond a giccsnek, kitörültetik az életből: az individualizmus mindenfajta megnyilvánulása (mert minden másság arculköpése a mosolygó testvériségnek), mindenfajta kételkedés (mert akiben már az apróságok is kételyt támasztanak, az végül is kétségbe vonja az életet mint olyant is), az irónia (mert a giccs birodalmában minden halálosan komolyan veendő), de még a családját faképnél hagyó anya, vagy a hasonneműekhez vonzódó férfi is, aki magatartásával a »szeressétek egymást és szaporodjatok« szent jelszót csúfolja meg.” A giccs csomagolás. A cél a zavartalan hatalom. Az agytalanító gépezet már teljes gőzzel működik.